Furcsa akusztikus mix várja a közönséget a Trafóban: némi garázsrock, sikítások és hisztérikus kacajok, mobil-csengőhangok és elaggott, édesbús slágerek. De akinek nem csupán a füle, hanem a szeme is érzékeny, levonhatja a konklúziót: erőteljes távolodás tapasztalható a tiszta tánctól az ironikus, a hétköznapi mozdulatokat a tánccal összevegyítő, műfaji határokat felrúgó, kötetlenebb kompozíciós formák felé. A három előadást összeköti a nézők bevonása, a színpadi beszéd alkalmazása és a gazdáikon lötyögő szerep is: az intimitás, a személyesség imitálása.
A koreográfusok közül Hód Adrienn és Bakó Tamás már régóta tanítanak a Tánciskolában, Vass Imre még tanul, az egyes darabokban szereplő táncosok pedig a Budapest Kortárstánc Főiskola vagy a Budapest Táncművészeti Szakközépiskola hallgatói.
A Danse macabre,Vass Imre koreográfiája kezdi a sort. Miközben megtelik a nézőtér, a színpadon gyászruhás alakok üldögélnek egy kupacban, egy óriás vetítővásznon pedig peregnek a kulisszák mögötti események. Felbukkan a képen egy fiatal, szakállas férfi, Vass Imre, aki rövidesen személyesen is színpadra lép, egy őt kamerázó figura kíséretében. Spontán szónoklatba kezd, pontosabban egy spontán szónoklat minden kliséjét felvonultatja: zsebrevágja a megírt szöveget, keresi a szavakat, meghatódik, hatásszüneteket tart. Mindez azért gyanús, mert egy pszeudonosztalgikus történetet tálal bevezetésként: két, tragikus véget ért, régi barátról, mindezt oly módon, hogy a hallható, elmesélt emlék és a vásznon feliratként olvasható szöveg szándékosan el van csúsztatva, nem fedi egymást. Változatos halál-performance kezdődik a régi barátok megelevenítése és a főszereplő halálba kísérése jegyében. Vass Imre ügyesen mozgatja a gyászolókat imitáló, fekete ruhás táncosokat, de az egyes figurákat nem látja el egyedi, karakteres szereppel, csupán háttérként szolgálnak saját, nyilvános eltűnéséhez. Az előadásban a műfaji határok cseppfolyósak, átjárhatók, Vass Imre olykor beugrik egy rockzenekarba, máskor Halász Péter kísérteties ön-felravatalozását idézi meg. Az előadás csattanójaként végül valóban kiradírozza magát a világból, de ezt csupán a kulisszák mögé settenkedő kamera mutatja meg, mely követi a főszereplőt a darab lezárása után is, és rögzíti azt a pillanatot, amikor az öltözőben a fáradtan tükörbe bámuló koreográfusnak egyszercsak nyoma vész.
Teatronomikon
Danse macabre
Rendező-koreográfus: Vass Imre
Szereplők: Arany Virág, Bartók Andrea, Hadi Júlia, Torda Kata, Vadas Zsófia Tamara, Cserepes Gyula, Halász Gábor, Molnár Zoilly, Négyesy Attila, Vakulya Zoltán, Vass Imre
Szereplők: Arany Virág, Bartók Andrea, Hadi Júlia, Torda Kata, Vadas Zsófia Tamara, Cserepes Gyula, Halász Gábor, Molnár Zoilly, Négyesy Attila, Vakulya Zoltán, Vass Imre
Hol vannak a pásztorok?
Koreográfus: Hód Adrienn
Asszisztens: Garai Júlia
Alkotótársak és előadók: Bugram Zsófia, Cuhorka Emese, Sáfrány Emese, Szanyi János
Koreográfus: Hód Adrienn
Asszisztens: Garai Júlia
Alkotótársak és előadók: Bugram Zsófia, Cuhorka Emese, Sáfrány Emese, Szanyi János
Serenade
Kiváltó: Bakó Tamás
Zenei szerkesztő: Málits Attila Ferenc
Asszisztens: Vadas Tamara
Szereplők: Cserepes Gyula, Halász Gábor, Kelemen Krisztián, Mikó Dávid, Molnár Zoltán, Tuza Tamás, Varga Péter
Kép: Molnár Zoltán
Asszisztens: Vadas Tamara
Szereplők: Cserepes Gyula, Halász Gábor, Kelemen Krisztián, Mikó Dávid, Molnár Zoltán, Tuza Tamás, Varga Péter
Kép: Molnár Zoltán
Hód Adrienn a Fészek és Betonótusz után a Hol vannak a pásztorok? című darabban folytatja a táncos gender kutatást. Bár ez az új darab könnyed, esetleges kísérletezésnek tűnik az előzőkhöz képest, magán viseli a koreográfusnőtől megszokott stílusjegyeket, az emberi hanggal való játékot (a sikítástól a gurgulázó röhögésen át), a klisék kifordítását (közhelyes mondatok új kontextusba helyezését), a meghökkentő grimaszparádét, a kifacsart női testek groteszk felvonulását és a nézőkkel való kontaktus kiprovokálását ("Engem nézz!"). A három táncosnőre - Bugram Zsófiára, Cuhorka Emesére és Sáfrány Emesére - komponált egzaltált pillanatképek legjobbjai azok, melyekben az elhangzott mondatok és a mozdulatok egymást érvénytelenítik, miközben magára az alkotás folyamatára reflektálnak.
Bakó Tamás: Serenade című darabjában hét férfi táncos, hét roppant különböző karakter - Cserepes Gyula, Halász Gábor, Kelemen Krisztián, Mikó Dávid, Molnár Zoltán, Tuza Tamás, Varga Péter - miniszólója ágyazódik bele a férfilétről szőtt, derűs, érzékeny vallomásba. Természetesen a vallomás kifejezés ebben az esetben sem csupasz önazonosságot jelent, inkább játékos verziókat ugyanarra a témára: milyen egy férfi, ha szerelmes, milyen Rómeó Júliára várva? Ahány, annyiféle. Van, hogy ész nélkül, felajzottan ugrik fejest a kapcsolatba, mint az egyik táncos, aki ruháit egyesével ledobálva, hatalmas lendülettel veti magát a Trafó nézőterének közepén kialakított matrachalomba a többiek szimpátiatüntetésétől övezve. Van, hogy első látásra szerelmes lesz, és ragaszkodón odaköt szíve választottjához, mint az a szereplő, aki kiválaszt az első sorban egy nézőt (vagy beépített ismerőst?) és percekig szó nélkül öleli. Van, hogy elkezd a tollászkodó hímpapagájra, avagy a bevetésre induló, korai John Travoltára hasonlítani, mint az egyik legviccesebb és legkönnyedebb táncos. Van, hogy beleszakad a szíve, mint annak a fiúnak, aki felmászik a nézőtér széksorai közé, majd érzelmes jelbeszéde után több méter magasból lezuhan. Bár viszonylag sok a civil mozdulat a koreográfiában, az egyes mozdulatok korántsem képezik le direkt módon, nem másolják a külső-belső történéseket. A hét táncos mindegyike mozgásanyagában is külön világot képvisel, Bakó Tamás egy látszólag habkönnyű darabban is sikeresen hoz létre egymásra reflektáló, egymással feleselgető tánc-mikrokozmoszokat.
