Egyszer azt mondtad, hogy ha nem színész, akkor pszichológus vagy magyartanár lennél.
A tanári pályán azért gondolkoztam el, mert nagyon érdekel az irodalom, imádok olvasni, és gyerekekkel is szívesen foglalkozom. De ez már jó ideje nincs képben. Édesanyám pszichológus, és ha belegondolok, ezt a szakmát a mindennapokban én is űzöm magammal vagy a barátaimmal. Ugyanakkor elégedett vagyok a választásommal.
A színészet bizonyos értelemben a kettő elegye.
Így van! Persze többről és másról is szól, de kiteljesedhetem benne.
Gondolom, egy folyamat eredménye volt, hogy a színészet mellett döntöttél. Milyen élmény tette fel az i-re a pontot?
Nem tudok egy konkrét pillanatot kiemelni, mert a színház mindig része volt az életemnek. A szüleim is annak révén ismerkedtek meg. Az iskolai amatőr színjátszó csoportokban és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylettel is csináltunk előadásokat. A családommal, az osztálytársaimmal vagy a barátaimmal rengeteget jártunk színházba és bábszínházba. Néhány darab mélyen felkeltette az érdeklődésemet. Az első a Kolozsvári Állami Magyar Színház Túl a Maszat-hegyen című előadása volt, amelyet Keresztes Attila rendezett, aki később az osztályvezető tanárom lett az egyetemen. Emlékszem, teljesen elájultam a darabtól, csodáltam a gyerekeket alakító színészeket. Bogdán Zsolt, Kézdi Imola és Albert Csilla játékát rajongva figyeltem. Akkor még nem tudtam a nevüket, de aztán a tanáraim lettek.
Említetted, hogy a szüleid egy színjátszó körben ismerkedtek meg.
Mindketten a kolozsvári Ifjúmunkás Zsebszínházban játszottak. Először édesapám, majd édesanyám csatlakozott a társulathoz, amelynek az útját Kövesdy István és Sebesi Karen Attila egyengette. Egy Szabó Attila, a Miskolci Csodamalom Bábszínház jelenlegi igazgatója által rendezett darabban ismerkedtek meg, majd a Csongor és Tündében játszottak együtt. Apukám Csongort, anyukám Mirígyet alakította.
Nagyon szép a történetük, és elképesztően tetszik, hogy éppen ekkor kezdtek összemelegedni. Érdekesség, hogy a későbbi tanáraimmal, például Bíró Józseffel és Keresztes Attilával egy színpadon álltak. Ezt még én is csak nemrégiben tudtam meg. A Zsebszínház időközben megszűnt, a színház szeretetét viszont továbbadták nekem a szüleim, és mindig támogattak a színészet terén. Biztos vagyok benne, hogy a színészet iránti vágyuk is hatással volt a pályaválasztásomra. Édesanyám ugyanis elgondolkodott azon, hogy színésznő legyen, de végül a pszichológiát választotta. Majd megszületett a lánya, aki ezt fordítva csinálta.
Hogyan élted meg a felvételit?
Már előtte tudtam, hogy Keresztes Attila és Bíró József indít osztályt. Az utóbbit Lónak becézik. A felvételi előtt felkészítő órákon vettem részt, és az egyiket ő tartotta. Gőzöm sem volt róla, hogy kicsoda, de igyekeztem elképzelni. Hosszú hajú, kigyúrt férfinak gondoltam, ezért nagyon meglepődtem, amikor bementem a terembe, mert ijesztő, szemüveges úr ült előttem.
Nem vittem magammal a szövegeimet, ezért odaadtam neki a telefonomat, és mondtam, hogy azon kövessen. Nézegette, húzta a száját. „Nahát, telefonon, no mindegy” – jegyezte meg, én pedig elkezdem Eszter monológját a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalből. Már mondtam egy ideje, amikor egyszer csak közbevágott: „Anyád!” Megálltam, és nem értettem, mi történik. Aztán megismételte. Teljesen elérzékenyültem. „Hogy mondhat ilyet egy tanár?”– futott át az agyamon. „Anyád hív!” – mondta aztán. „Ja, jó…” – reagáltam, felvettem a telefont, és jeleztem anyának, hogy később visszahívom, mert most épp monológot mondok, majd kinyomtam.
Ezzel az előzménnyel mentem el felvételizni, és izgultam előtte, de közben sikerült felszabadulnom. A monológgal kezdtem, ami tetszett a „zsűrinek”, majd kaptam egy gyakorlatot: a tengelyem körül forogva kellett elmondanom a szöveget. Ekkor életem első igazán erős színházi élményét tapasztaltam meg. Elfelejtettem az engem figyelő bizottságot, és teljesen a monológ hatása alá kerültem. Csodás élmény volt, a könnyeim is eleredtek. Bár nem tudtam, mi történik velem, később megértettem: a Sztanyiszlavszkij-módszerről volt szó.
Hogyan formált az egyetem?
Keresztes Attila mindig ezt mondta: „Mi csak arra készítjük fel magukat, hogy ha már készen állnak majd megtanulni a szakmát, akkor legyenek hozzá elég bátrak. Azt ugyanis nem most fogják megtanulni.” Bíró József aktív színészként azt is megtanította, hogyan kell beilleszkedni és létezni egy kőszínházban. Ezen túl pedig ízlést tanított. Megmutatta a színeket, és elmesélte a saját tapasztalatait, amelyeket a mai napig felhasználok. Azt mondta nekünk, ő csak sepreget, lefekteti az alapokat. A Sztanyiszlavszkij-vonallal kezdte, aztán Bertolt Brechtről mesélt, később pedig a Koldusoperát is megcsináltuk. Tömören: bátorságot és ízlést adott az egyetem.
Az alapképzés elvégzése után Nagyváradra szerződtél.
Eleinte egyedül éreztem magamat. Egy kicsit mindentől féltem. Nem tudtam, mennyire tűnök gyermetegnek, ha felteszek egy-egy kérdést. A gátlásaim viszont szépen lassan feloldódtak, és elkezdtem megtanulni a szakmát.
Hogyan ment a beilleszkedés?
Könnyen, mert mindenki nagyon kedves és nyitott volt. Emellett biztonságérzetet adott, hogy két osztálytársammal, Kiss Tamással és Tőtős Ádámmal együtt szerződtünk Nagyváradra. Aztán az ottani fiatalokkal színházon kívül is találkoztunk, programokat csináltunk.
Tavaly nyáron a kisvárdai színházi fesztiválon a Lila ákác elhozta a legjobb előadás díját, és az alakításodért te kaptad a legígéretesebb tehetség díját. Hogyan kezeled a sikert?
Örömmel tölt el a szakmai díj, de nem tudom, hogy jól kezelem-e a sikert, vagy hogy miként kell kezelni. Egyszer talán megtanulom. Bíró József egyébként óva intett minket a sikerektől, helyettük átvészelhető kudarcokat kívánt. Egy biztos: imádom ezt a darabot. A munkafolyamat remek volt, és nagyon jó játszani.
Azt nyilatkoztad, hogy Botos Bálint rendezővel kezdetben újra tanár-diák viszonyba kerültél. Hogyan tudtad ezt leküzdeni?
Ő tanított engem az egyetemen, és a munkafolyamat elején felelevenedett bennem az akkori „szereposztás”. Folyton azt figyeltem, hogy mit mond. Nem éreztem magaménak a szerepet, ezért bármit csináltunk, nem működött. Felismertük a problémát, és közösen megtaláltunk a megoldást: rengeteg gyakorlattal és beszélgetéssel átléptünk a nehézségen. Az egyik próbán odamentem hozzá, és azt mondtam: „Add nekem Tóth Mancit!” „A tiéd!” – felelte. Ez mindkettőnknek jót tett. Az egymásba és önmagunkba vetett hit átlendített bennünket a holtponton, ettől vált a darab sikeressé. Ez a hit jelenti számomra a színház kémiáját.
Mitől váltál Tóth Mancivá?
Magamba kellett néznem. Először a szégyenérzetből „táplálkoztam”. Arra gondoltam, hányszor és hogyan szégyenkeztem életem során. Aztán felfedeztem a testtartását, a vigyorát, és az életkedvét is. A tulajdonságait életképekkel támasztottam meg. Milyen az, amikor büszke, megalázott, gyermeteg, táncosnő, prostituált vagy szerelmes. Szóval rengeteg dologból áll össze. Az egyetemi disszertációmat is ebből írtam.
Egyedi volt a testtartásod. Mennyire volt nehéz megtanulni?
Könnyű volt, mert Botos Bálint azt mondta, hogy törjem meg a lányt. „Törjem, törjem, de hogyan? – tettem fel magamnak a kérdést. – És mi az, hogy megtörni?” Majd bevillant, hogy konkrétan a testét fogom megtörni: a lábtartása tette jellegzetessé. A szégyenérzet ügyében pedig a lapos váll került fókuszba. Valószínűleg találkoztam már ilyen emberrel, és őt utánozva tettem magamévá ezt a gesztusrendszert.
A kritikák dicsérik az alakításodat. Egyet kiemelnék. Sztarenky Pál ezt írta rólad: „Román Eszter valódi, ha tetszik, elementáris Tóth Manci! Ennek az előadásnak a felfedezettje! Van egy átkozott színházi mondás: Ön fel van fedezve!” Te is érzed, hogy felfedeztek?
Örülök, hogy ezt mondja, belül viszont úgy élem meg, hogy végre lehetőségem volt szeretetteljesen belehalni egy szerepbe. Az előadások után akkor érzem igazán jól magam, ha ez megtörtént. Ez az érzés akkor is ösztönöz, ha nem megy a játék, vagy épp nem játszom, mint most. A sikert így tudom kezelni és az előnyömre fordítani.
Tavaly a Kolozsvári Állami Magyar Színházba szerződtél. Ez mennyire volt nehéz döntés?
Fájdalmas volt, de nem nehéz. Két év alatt megszerettem a várost, a társulatot és az embereket. Kiváló szerepeket kaptam, és biztos, hogy sok más izgalmas dolog is várt volna még rám. De kolozsváriként mindig arra vágytam, hogy a helyi színházban játszhassam. Tompa Gábor igazgató úr azt mondta, ha odaszerződöm, Shakespeare Júliáját is eljátszhatom. Megjegyzem: ez gyerekkori vágyam volt, és már az egyetemen is a bőrébe bújhattam. Úgy érzem, hogy jó döntést hoztam.
Milyen a te Júliád?
Nagyon eszteres. A rendező, ifjabb Vidnyánszky Attila ugyanis belőlünk indul ki. Ha valami harmadjára sem passzol vagy kényelmetlen, azt mondja: „Nem baj, próbáljuk máshogy!” Míg a darab kalandos, színes és néhol groteszk, a főszereplők tiszták, egyszerűek és nagyon szerelmesek. Az utóbbi azért is fontos számomra, mert szerelmes típus vagyok.
Dolgoztatok már együtt?
Még nem, de több általa rendezett előadást megnéztem, és játszani is láttam. Mindig megfogott és tetszett az, amit csinál, ezért ígéretesnek tartottam a közös munkát.
Maszkban próbáltatok?
Igen, bár voltak olyan pillanatok, amikor levettük, és a csókjelenetnél sem volt rajtam. A tisztes távolságot viszont igyekeztünk betartani.
Hogyan telnek a napjaid a pandémia idején?
Több időm van alternatív dolgokkal foglalkozni, például egy zoomos előadásban is részt veszek. Emellett takarítok, olvasok, főzni tanulok és szomorkodom.
Megvisel a járvány?
Eleinte jól viseltem, de mára nagyon lefárasztott. Kezdek megijedni, hogy időnként a színházhoz sincs kedvem, ami persze nem igaz.
A Song of the Goat színház Songs of Lear című előadására egyszer azt mondtad, hogy „ha valaha elfelejteném, hogy mi a jó a színházban, akkor kérlek, nézessétek meg velem ezt még egyszer”.
Köszönöm, hogy emlékeztettél! Meg fogom nézni! Jézus Mária, tényleg egy interjú kellett ehhez?
Mit mozgat meg benned ez az előadás?
Zsigeri energiákat. A színészek elementáris jelenléttel, energiával és figyelemmel dolgoznak. Egyébként a Felhő a nadrágban című előadás is ugyanilyen hatással van rám.
Nyitókép: Román Eszter. Fotó: Biró István.
