A rendkívüli járványügyi helyzet tétlenséget is jelent, vagy attól függetlenül, hogy nem játszanak színházak, tevékenyen telnek a napjai?

Nincs tétlenség, de mindenképpen kényelmetlen a helyzet. A színházban rendkívül szomorú látvány az üres nézőtér és a zárt kapuk. A nézők most megtapasztalhatják, mit jelent számukra a színház hiánya. Meggyőződésem, hogy színház nélkül sokkal sivárabb az élet, noha nem eseménytelen. Egyrészt művészeti tevékenység is zajlik otthonról, ami nem helyettesítheti az élő színházi előadást, viszont valamelyest pótolni igyekszik. Mark Ravenhill Pool (no water) azaz Medence (víz nélkül) című előadását próbálják a társulat alkotói otthonról, online előadást készítenek. Érdekesen rímel a cím a kiürült nézőterekre.

Ez egy május elejére tervezett bemutatójuk.

Valóban, az online premiert május 25-re tűztük ki. Ez egy ötszereplős darab, kisfilmek készülnek, a legnehezebb munka az anyagok összevágása lesz. Addig is korábbi előadásaink felvételeit töltjük fel a színház Facebook oldalára, péntek, szombat és vasárnap este ingyenesen nézhetik meg az érdeklődők. A bemutató viszont terveink szerint fizetős lesz. Más művészeink készülnek a következő premierekre, szöveget tanulnak, verset mondanak online a magyar költészet napjára, vagy Shakespeare-szonetteket a drámaíró születésének évfordulójára. Ami a nem művészszemélyzetet illeti, ők teljes gőzzel dolgoznak. A színpadi műszak – az opera dolgozóival együtt – nagyon sok mindent rendbe tett az elmúlt másfél hónapban.

A velencei kalmár
Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

Bejár a színházba?

Minden hétköznap bemegyek, de igyekszünk betartani az előírt távolságot, maszkot viselünk, ha szükséges. Ha pedig szép idő van, akkor az iroda előtt, a Szamos partján tartjuk a megbeszéléseinket.

Ez a színházszakmai vonatkozás. Magánemberként nem tölti el szorongással a jelenlegi helyzet?

Azt gondolom, hogy a bezártság érzését nem kell tudatosítani, fokozni. Nincs olyan kijárási tilalom, amely kétségbeesést szülhetne. A helyzet alkalmat ad bizonyos dolgok, például kimaradt olvasmányok pótlására. A színházban üzemi iramban dolgozók egy része most kicsit fellélegezhet. Akad, aki a kiskertjét teszi rendbe, mások több időt tölthetnek a családjukkal. A józanság megőrzése rendkívül fontos. Sokat sétálok, felfedezem, hogy valóban milyen szép város Kolozsvár, Európa legszebb parkjaival. Igyekszem mindennek a pozitív oldalát látni, és reménykedem abban, hogy a rendkívüli állapot nem tart soká.

Önnek milyen pótolnivalói vannak?

Nagyon sok minden. Hetente járok édesanyámhoz Marosvásárhelyre. Szeptemberben töltötte be a 90. életévét, és most egyedül maradt, mert a gondozását végző hölgy nem tud eljárni hozzá. Élelmiszerrel látom el, takarítok. Az olvasnivalókat tekintve rengeteg mulasztásom van, ráadásul újra előveszem kedvenc olvasmányaimat. A lányommal együtt olvastuk el most Szentkuthy Miklós Mozartról szóló Divertimentoját, ami fantasztikus barokkos nyelvi leleményeivel szórakoztat és évtizedekkel megelőzi Milos Forman Amadeus filmjét. Hamvas Béla köteteit forgatom újra, verseket olvasok. Készülök egy új verseskötettel, az utolsó 2012-ben, Kovács András Ferenc könyvével együtt jelent meg. Filmeket nézek, és tanítok online a Kaliforniai Egyetemen.

Danton halála a szöüli  Seoul Arts Center Towol Színházban (2013). Rendezte: Tompa Gábor

Ahol korábban tanszékvezető volt?

A színházi tanszék rendező programját vezettem San Diegóban nyolc éven át, aztán osztályvezető tanárként dolgoztam, tavaly visszavonultam. De a filmes tanszék felkért egy kurzus megtartására, amin kétszázhúsz diák vesz részt, jelenleg négy kontinensen szétszórva, online. A független amerikai filmrendezőkről tartok kurzust szerdánként.

Különös érzés előadást tartani a képernyőnek… bár a fegyelmezéssel legalább nincsenek gondjaim.

A társadalmi együttlétet nem helyettesíthetik az online találkozások, és remélem, erre sokan rájönnek most, az online születésnapi összejövetelek, tanórák és kávézások idején. A hiány sokszor ráébreszt minket arra, hogy milyen fontos lenne újra színházba járni, beülni egy koncertterembe, mert az együttlélegzés, a közös élmény nem helyettesíthető még jól sikerült felvételekkel sem.

Néha kiábrándítónak érzem a színházi felvételeket, még ha van is személyes élményem az előadásról.

Ezek alapvetően mégis jó dolgok, mert ápolják a kollektív kulturális emlékezetet, bizonyos értelemben hiánypótlást is kell végeznünk. Mert az oktatási rendszerek saját történelmünkhöz, színháztörténetünkhöz való viszonyulása annyira esetleges – nem csak Erdélyben, hanem világszerte –, pedig számos fontos művet kellene megismernünk és megismertetnünk. Másrészt magam is azt érzem, hogy nem tudok sokáig a gép előtt ülni, szépirodalmat soha nem olvasok képernyőn, mert nem kelti ugyanazt az érzést, mint egy kezembe vett könyv.

A színházak bezárása előtt egy héttel mutatták be a Rinocéroszok rendezését a Temesvári Nemzeti Színházban.

Az előadás a bemutatón kívül három zsúfolt házat élt meg, a negyedik előadás már elmaradt, akkor utaztam volna Kaliforniába, ami ugyancsak kútba esett. Úgy érzem, erősen megszólalt a Ionesco-darab a színpadon. Érezhetővé vált a figyelmeztetés, hogy elszemélytelenednek a gondolataink, tetteink, kiveszik belőlük a tartalom, elszegényesedik a nyelvhasználat, a hazugság természetes részévé válik az életünknek, a művészet átpolitizálódik…

Rinocéroszok a Temesvári Nemzeti Színházban

Három előadást rendeztem egymás után, ami rendkívül kifárasztott, így a rendezés hiánya most nem olyan húsbavágó. Seattle-ben kellett volna színpadra állítanom májusban Ionesco Bérnélküli gyilkos című darabját. Most A varázsfuvola rendezésre készülök, ami a Kolozsvári Magyar Operában lesz októberben. Remélem, azt már megtarthatjuk. Még melegen tartom a reményét annak, hogy novemberben – hetedik alkalommal – megvalósíthatjuk az Interferenciák fesztiválunkat. Tavaly novemberben tizenegy év után élesztettük újra Kolozsváron az Európai Színházi Unió fesztiválját (Tompa Gábor a szervezet elnöke – szerk.), ami idén Moszkvában lett volna, de sajnos elmarad. Jövőre Porto és az Európa Kulturális Fővárosaként számos programmal készülő Temesvár lesz a soros.

Az Interferenciák programja már összeállt?

Jelentős részben igen, de egyelőre nem tudjuk, miként alakul a helyzet. Lesz-e Európán belül határzár? Az már bizonyos, hogy az olasz színházak decemberig nem nyitnak meg, mi pedig két olasz társulatot várnánk a szemlére, vajon ők jöhetnek?  Azt rebesgetik, eleinte ötven-száz embernek lehet majd játszani, ez azt jelentené, hogy a stúdió előadásokat tudjuk megvalósítani. Legrosszabb esetben elhalasztjuk jövőre – ez egy kétévente megrendezett fesztivál –, de nem szeretném, mert a támogatások átütemezése nehézséget jelentene, azonkívül az Interferenciák már az európai színházi vérkeringés része.

Hány bemutatóról kell Kolozsváron biztosan lemondaniuk?

Valószínűleg háromról, a már említett Ravenhill-darabot nem számítom ide. A Jób szenvedései elmarad, egy Jurij Kordonszkij-rendezést is törölnünk kellett, ám remélem, hogy a filmrendezők sorozat következő munkáját, Hajdu Szabolcs rendezését megtarthatjuk, augusztusban kezdenénk a próbákat. Függőben van még egy augusztus elsejére tervezett premier a Gyulai Várszínházban, egyelőre nem mondtunk le róla. Visky András kétszereplős, Pornó című drámáját állítaná színpadra Árkosi Árpád.

Váta Lóránd, Tompa Gábor és Pálffy Tibor Samuel Beckett Godot-ra várva című darabjában a Zsámbéki Színházi Bázison. Rendező: Tompa Gábor
Fotó: Ilovszky Béla

Romániában van valamilyen állami kompenzációs alap a színházak megsegítésére?

Nincs, viszont eddig a költségvetésünk lehetővé tette, hogy kifizessük az alkalmazott művészek, munkatársak bérét. Kidolgoztunk egy tervet, hogy ki milyen munkát tud elvégezni ebben az időszakban. Alig akad olyan külső munkatárs, akivel fel kellett bontanunk a megbízási szerződést. A szabadúszó alkotók viszont lényegesen rosszabb helyzetben vannak, az ő támogatásukat alapítványi kezdeményezésekkel igyekeznek biztosítani. A Kolozsvári Állami Magyar Színház önkéntes gyűjtésével a kolozsvári Reactor működését segítette az elmúlt hetekben.

A Rinocéroszokról beszéltünk, de rendszeresen rendez Ionesco-darabokat. Miért ennyire meghatározó ön számára?

Azt hiszem, Ionesco az egyike azoknak a szerzőknek, akik előre látták az ezredforduló történéseit. A világ abszurdabbá vált, ezt pontosan kifejezik ezek a darabok. Ionesco az utolsó drámai szerzők egyike, akinek a művei valahol mégis a megváltásról szólnak. Beckettnél ez nyilvánvaló, Ionescónál rejtettebb, de határozottan érezhető. Bérenger, a Rinocéroszok kissé bohém, beskatulyázhatatlan főhőse végül egyedül marad, ő az, aki ellenáll, és nem válik rinocérosszá, az utolsó mondata is erről szól:

„Ember vagyok, s az maradok mindvégig.”

Ez a mű önvizsgálatra késztet bennünket, és számomra ez a legnagyobb dolog, amit a színház ma megtehet. Gyáva előadásoknak tartom azokat, amelyek ujjal mutogatnak külső okokra, politikai vezetőkre, mert ezzel felmentik magukat az önvizsgálat alól. Meg kell néznünk, nekünk mi a szerepünk egy-egy rendszer életben tartásában. Ha nem ezzel kezdjük, hanem mossuk kezeinket, és felelősökre mutogatunk, akkor elszalasztjuk, hogy rájöjjünk, mi a teendőnk ebben a helyzetben.

A művészetben a teendőnk természetesen az igazság keresése, annak körbejárása és felmutatása. Ennél többet nem tehetünk. Nem kell forradalmat előidéznünk; a hangzatos jelszavak helyett néha hétköznapi mondatokra van szükség, például, hogy forduljunk egymás felé, legyünk toleránsak, figyelmesen hallgassuk meg a másikat. Ebben a rendkívül idealizált diskurzusú, párhuzamos monológokkal teli világban nagyon hiányzik a valódi eszmecsere. Az igazságban nem az a lényeg, hogy ki mondta, hanem a tartalom, a tárgy. Mintha ezt a tárgyra figyelést elfeledtük volna. Szélsőséges reakciókban élünk, ahol aki ugyanazt mondja, mint mi, az a barátunk, aki nem, az ellenség, s nincsenek igazi viták.

Az utóbbi időszakban jóformán egymást követte három Shakespeare-rendezése. Ez véletlenszerűen alakult így, vagy ezekben lát most olyan történeteket, amelyeket fontosnak tart?

Bizonyos értelemben véletlenszerű ezek egymásutánisága, hiszen 2018-ban éppen A velencei kalmár miatt halasztanom kellett egy vígszínházi rendezésem, majd úgy volt, hogy az Arturo Uit állítom színpadra. Ám a Baal után nem akartak még egy Brecht-bemutatót, így esett a választás egy ritkán játszott Shakespeare-drámára.

A II. Richárd próbáján a Vígszínházban

Nagyon örültem a lehetőségnek, mert mindenképpen szerettem volna dolgozni ezekkel a fiatal színészekkel, ifjú Vidnyánszky Attilával, Vecsei H. Miklóssal, Orosz Ákossal, Bach Katával, Józan Lacival és az idősebb generációval, akik közül sokakkal dolgoztam már, Lukács Sándorral, Igó Évával. Nagyon jó élmény volt ez munka, szeretnivaló emberekkel találkoztam, ami különösen fontos volt számomra, mert 2003 óta szándékosan nem dolgoztam Budapesten.

A korábbi csalódás miatt?

Akkor nem voltak emberileg, szakmailag kielégítőek a feltételek. Vagy egyszerűen nem jött létre a találkozás, komoly hiányérzet maradt bennem. Talán nem volt elég kíváncsiság egymás iránt, nem hagytuk, hogy befolyásoljuk, megérintsük egymást. Ez nagyon fontos, hogy kíváncsiak legyünk. Mintha legutóbb ez nem működött volna, vagy nem mindenkivel. Úgy éreztem, nem ugyanazt a színházi nyelvet beszéljük, még nyilatkoztam is ironikusan, hogy talán szükség lenne egy magyar-magyar színházi szótárra. Ezúttal viszont nagyon inspiráló, egymásra figyelő közegben dolgoztam.

Érdekes, hogy úgy jellemezte a színészeket, hogy szeretnivaló emberek. A tehetség és a szeretetreméltóság nem egymástól elválasztható fogalmak?

Szerencsés esetben nem. A színházi előadásban mindig jelen van az emberi tényező, hiszen saját magunkat embertársaink tükrében látjuk, akik átlényegülnek estéről estére. A nézőnek is át kell alakulnia, belőle is előhív érzéseket, gondolatokat az előadás, és visszaérkeztünk az önvizsgálat kérdéséhez. Ha a néző nem változik valamelyest az előadással, akkor nincs értelme. Természetesen nem mindig függ össze az emberi tényező a tehetséggel, akadnak nem nagy tehetségű, ám kiváló emberi tulajdonságokkal rendelkező alkotók, akiket mégis szeretünk. Szeresd felebarátodat – ez a legnehezebb isteni parancs. A keresztény tanításnál – számomra legalábbis – nem született jobb, nehezebb és követhetőbb eszme.

Világszerte rendez, tanít. Mi az, ami harminc éve Kolozsváron tartja?

Nehéz erre felelnem, mert néha magam sem értem. 1989-ben a színház több kiváló művésze kivándorolt Magyarországra, vagy Nyugatra. Akkortájt felajánlották nekem a szolnoki színház igazgatói posztját – Schwajda György volt az igazgató –, aztán Németországban, majd Lyonban kínáltak színházvezetői lehetőséget.

Kevés érvem van Erdély mellett, de az a néhány érv minden másnál erősebb.

Miért Kolozsvár? Erre is nehéz válaszolnom, mert nem érzem magam igazán kolozsvárinak.

Marosvásárhelyhez jobban kötődik?

Már nem. A mai Marosvásárhelyhez alig köt valami. A gyerekkorom Vásárhelye vidám, jó értelemben vett kozmopolita város volt, ahol volt egy erős magyar nyelvű orvosi egyetem, egy kiváló színművészeti egyetem, filharmónia. Tizenévesek voltunk, kijártunk a Maros-partra fürödni, a kis állomásnál vitt az utunk, éjszaka oda érkeztek azok a szerelvények, amelyeken tömegesen érkeztek a románok, akik az új negyedekben kulcsra kész lakásokat kaptak. A város nagyon nagy átalakuláson ment át. Valószínűleg a nosztalgia is megszépíti az emlékeket, de az a Vásárhely már nem létezik. Több helyen érzem magam otthon a világban, sok helyen dolgoztam. Amit megőriztem, az a különböző kultúrák és nyelvek iránti kíváncsiság. Meggyőződésem, hogy az egyik leggazdagabb, legköltőibb nyelv a magyar, amivel akkor tehetnénk a legjobbat, ha nem megvédeni szeretnénk, hanem helyesen megtanulni. A színházat addig csinálom, amíg van benne öröm. Ez egyre nehezebb, mert egyre ismeretlenebb és kevésbé hozzáértő embereknek kell bizonygatni, hogy fontos a munkánk vagy fontos a fesztiválunk. Az örömöm az, hogy olyan alkotók, művészek munkáit mutathatjuk be Kolozsváron, akiket csodálok, becsülök.