Honnan indultál, mi szerettél volna lenni kisgyermekként?
Már általános iskolás koromban magyar szakra akartam járni. A régi rendszer szerint magyart és történelmet választottam volna.
Nem is „szimplán” az irodalom érdekelt, az irodalomtörténet is korábban begyűrűzött már az életedbe?
Már alsóban tudtam, mi a doktori, és már akkor is azt mondtam, hogy az ELTE-re szeretnék járni.
Hogy jött az irodalmi érdeklődés?
A mesék világán és a nagyszüleimen keresztül. Amióta az eszemet tudom, meséket olvastak, mondtak nekem, és ez a hagyomány egyetemista koromban sem veszett el. Vasárnapi ebéd után nagyapám népmeséket olvasott. Innen ered az irodalmi és a néprajzi érdeklődésem is. Édesanyám magyartanár, a kezdetektől fogva bújom a könyveket. Mindig úgy tekintettem erre, mint afféle szenvedélyre, nem pedig munkára.
Doktorjelöltként nagyon izgalmas témát választottál: „Nőiség, művészet, irritáció. Reneszánsz történelemformáló nőalakok a kulturális emlékezetben” az értekezésed címe. Mesélnél erről egy kicsit?
Az új rendszerben nem volt lehetőségem történelmet is tanulni a magyar mellett, ezért próbáltam olyan területet találni, ahol jelen van. Így jutottam el a klasszikus magyar irodalom tanszékhez, ahol elsősorban Szilágyi Márton és Margócsy István tanítványaként kezdtem el azzal foglalkozni, hogyan jelennek meg a népi hagyományok és szokások, a hiedelemvilág a magyar irodalomban. Érdekelt a boszorkányság hiedelme a felső társadalmi réteg körében, illetve a hozzájuk köthető boszorkányperek. A hírhedt Báthory Erzsébet volt az első női alak, akit vizsgáltam ezek alapján. A Báthory famíliához kapcsolódó szépirodalmi szövegek és kevésbé ismert történelmi forrásokon keresztük aztán Jagelló Izabellánál és Aragóniai Beatrixnél, Mátyás király feleségénél „kötöttem ki”.
Róluk szól a disszertáció?
A disszertációmban a hagyományos és a rendhagyó női szerepkörökön keresztül mutatom be ezeket a nőalakokat az irodalomban. Engem ezek a hiedelmek mint traumakezelő jelenségek érdekelnek. Régen az emberek az ártó, természetfeletti lényekkel magyarázták a tragédiákat, az elkövetett bűnöket, sok esetben boszorkány rontásának, átkának gondolták az olyan tragédiákat, mint egy tűzvész, a házasságtörés, vagy hogy idejekorán meghalt egy gyerek.
Másrészt a népi hiedelemvilág a társadalmi érzékenyítés eszközeként is érdekel. Hogyan fordul el vagy karolja fel a különböző marginális helyzetekben élő embereket a társadalom, hogyan bánnak a kirekesztettekkel? Ezek most is fontos dolgok számomra, mert keresztény értékrendet vallok magaménak, emellett egy jó értelemben vett liberális látásmódom is van. Ez a kettős értékrend igazából nem is ellentmondásos, és mindig helyet kapott a tudományos és az ismeretterjesztő, illetve az önkéntes, közösségi munkámban is.
Bibliai szövegekkel nem foglalkoztál?
De igen, foglalkoztam az ószövetségi Lilith és Salóme különböző variácóival is. Most pedig egy sétacég forgatókönyvírójaként és sétavezetőként is érdekelnek a népi hagyományok, illetve a kereszténység különböző megjelenési módjai a fővárosban.
Tehát sétavezető is vagy?
A Sétaműhelynél vagyok kreatív munkatárs. Mi voltunk az első városi sétacég, akik intergenerációs programokat állítottak össze, és e projekt mögött én állok. elrejtett kincset keresünk a Margitszigeten, kőállatokra vadászunk a várban és felkeressük A Pál utcai fiúk és Molnár Ferenc életének fontos helyszíneit is. De vannak művelődéstörténeti tematikájú sétáim is. A kedvenceim közé tartozik a török időkbeli budai Vár bemutatása, a monarchiabeli kávéházak bebarangolása, illetve a millenniumi Városliget megidézése.
Elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot, de úgy érzem, hogy az egyetemi éveim elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy jó legyek a szakmámban. Egyébként az előkészületek részben ugyanúgy zajlanak, mintha egy tudományos dolgozatnak állnék neki: először nekiülök kikutatni a témát. Nagyon összetett műfaj ez, amihez kell az idegenvezetői véna és a tudományos oldal is. Nálunk többnyire olyan sétavezetők dolgoznak, akik idegenvezetői képesítésük mellett komoly kutatói múlttal rendelkeznek, és különböző fomában jelen is vannak a tudományos életben.
Akkor nem erősíted azt a sztereotípiát, mely szerint egy irodalomtörténész reggeltől estig a könyvtárban ül.
Nehéz volt rájönnöm arra, hogy nem ilyen vagyok, sokáig próbálkoztam vele. De nekem mindkettő kell. Az is, hogy a terepen felfedezzem azt, ami mellett eddig vakon elmentem, és az is, hogy a négy fal között kutassak, mélyre ássak. Amióta itt dolgozom, másként nézek erre a városra, a hozzá köthető történetekre és nagy örömömet lelem abban, hogy ezt a szemléletmódot megoszthatom másokkal. Az a célom, hogy szerethető és mások számára élvezhető, maradandó élményként átadjam a tudást és az értékrendet, ami fontos nekem.
Sokan mondják, hogy a bölcsészet egyenes út a gyorsétterembe, de ez szerintem egyáltalán nem igaz. Nagyon jó alap ez, amire rá kell építeni, de ez mindennel így van. Nekem mindenképpen előnyt jelent, az itt alakult szakmai és baráti kapcsolataimért vagyok a leghálásabb.
Nem ismerek olyan magyar szakost, aki maga ne próbálkozott volna meg az írással. Te is így vagy ezzel?
Már régóta része az életemnek a szépírással való próbálkozás, az első versemet 5-6 évesen írtam alkoholos filccel édesanyám áttetsző papírjára, amit a projektorhoz használt. Nekem nem akkor jött a versírás, mint sokaknak, nem az első szerelem ihletett meg, számomra inkább az istenkereséssel jelentett egyet. A Szent Imre Gimnáziumba jártam, ott kerültem bele a vallási közösségbe, aztán elkezdtem novellákat írni, amolyan meseátiratokat. Az egyetemen, mikor már foglalkoztam a 19. századi irodalommal, a tanáraimtól hallott anekdoták sarkalltak írásra. Ezek által más, sokkal nyíltabb látásmódot kaptam a szépírókról, amitől persze darabjaira törtek a gimnáziumban tanult, cenzúrázott, tabusított életrajzok. De ez így rendben is van, az ember nem tökéletes. Ezekből a hallott történetekből kezdtem el vicces novellákat írni 19. századi írókról, Kölcseytől kezdve Petőfin át Vörösmartyig. Ezekből néhány meg is jelent az Ambrózián, ezek a „kisebb projektjeim” szépírás terén.
És a nagyobb projektek?
Ami sokkal nagyobb, azt remélem, befejezem valaha. Amikor elkezdtem a néprajzzal foglalkozni, átirányítottak a vallásnéprajzi tanszékre, ahol Bárth Dániel feladta nekünk a létező összes szakirodalmat és forrást, amivel én nyaranta foglalkoztam is. Ekkor találtam rá egy történetre egy sziámi ikerpárról egy orvostörténeti gyűjteményben. Gófitz Ilona és Judit a farkcsontjuknál összenőve születtek Szőnyben. 3 éves korukban adta el őket az édesanyjuk egy kiugrott lelkipásztornak, aki aztán járta velük a világot és mutogatta őket. Egy magas rangú katolikus pap váltotta ki és helyezte el őket egy pozsonyi kolostorban, ahol huszonéves korukig éltek, betegségben haltak meg. Az ő történetük ihletett meg.
Három részre osztottam, az első helyszíne Szőny, de ott még csak mellékszereplő az ikerpár, egy bábaboszorkány mesél róluk, a világra jöttükről, valamint arról is szól a regény, hogy határozza meg első éveiket a tragédiákkal és titkokkal terhes kis faluban élők sorsa. Több kortárs alkotó is inspirál a regény írása alatt, de kiemelten nagy hatással volt rám Kőrösi Zoltán munkássága és a népmesék, néprajzi források és hiedelmek. Ezekből próbálok egy egységet felépíteni, ebből jelent is már meg részlet az Ambrózián.
Hogy jött a Szegedi Kis István kutatói ösztöndíj?
Az Erdély aranykora című művet Báthory Anna miatt olvastam el a disszertációmhoz, és ebben megjelenik Lorántffy Zsuzsanna, Erdély nagyasszonya is. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy a móriczi gondolatmenet szerint ez az asszony a mély vallásossága mellett kétségbeesésében mágiához, boszorkányos praktikához is nyúl. Ez a kora újkori gondolkodásmódtól nem volt idegen. Miközben Báthory Anna boszorkányságáról olvashatunk. Annak is tanúi lehetünk, hogy a folyton jótékonykodó, mecénáskodó fejedelemasszony miként egyensúlyoz féltékenysége miatt az őrület határán. Mindig izgatott, hogy hol van a határa annak, hogy az irodalomban vagy a történelmi forrásokban valakit szentnek, őrültnek vagy az ördög szövetségesének ábrázolnak. Az ösztöndíj alatt azt vizsgáltam, a református nagyasszonyok kapcsán a különös vagy természetfeletti jelenségek miként jelennek meg mecénási szerepkörökön keresztül pozitívan.
Van olyan „bakancslistás” téma, amivel még szeretnél foglalkozni?
Hosszú távon szeretnék gyerekirodalommal, a turizmus történetével és Jókai Mór életművével foglalkozni. Jókai kezdetektől fogva nagy szenvedélyem. Nagyon izgalmasnak találom, mennyire sokfélék az általa teremtett női figurák és a megítélésük is. A klasszikus és a kortárs gyerekirodalom szintén nagyon közel áll a szívemhez, a Harmath Artemisz által életre hívott projektben a Jön az író című sorozat egyik moderátora vagyok.
Kritikákat is írsz?
Egy időben elég intenzíven írtam kritikákat, az első Térey János Moll kötetéről jelent meg az Irodalmi Szemlében még az egyetem alatt. Nagyon érdekelt a kritikaírás, de most a gyermek- és ifjúsági irodalom és a fantasy művek kerülnek előtérbe. Korábban is jelentek meg mesekönyvekről írásaim az ART7-en vagy az Ujnautiluson, most aktívan a Dunszton jelentetek meg írásokat. Itt jelent meg az idei Hubby-díjas Huszti Gergely Mesteralvók hajnala kötetéről kritikám, de a Harry Potter utódjaként számon tartott Tükörjárók sorozatról is írtam ide. A mesék közül nagy kedvencem M. Kácsor Zoltán Zabaszauruszok című sorozata.
Hogyan pihensz? Szabadidődben is olvasol?
Nagyon ritka, hogy úgy olvassak, hogy az ne kötődjön a munkámhoz. Sokszor úgy pihenek, hogy dolgozom, sosem érzem munkának. Amikor terepre megyek és sétát tartok mondjuk, az az igazi pihenés. Nagyon sokszínűnek és sokfélének érzem, amit csinálunk. Emellett van egy aktív és színes baráti köröm, velük igyekszem kikapcsolódni.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
