Azon se csodálkoznék, ha a szombati és vasárnapi előadások eladatlan jegyeiért közelharcot vívnának a jólértesült Wagner-rajongók. A Művészetek Palotája a tavaly nyári, félig szcenírozott Parsifal-produkciójával már elnyerte a zeneértők e büszke arisztokratáinak osztatlan elismerését. Hagyomány született: idén a Ring-tetralógia első két darabját játsszák a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. És már "csak" egy évet kell várni arra, hogy a teljes Ringet ugyanitt, remélhetőleg hasonló színvonalon élvezhessük. (Ezt másutt már nem is tehetjük meg Budapesten: a Magyar Állami Operaház hosszú idő után idén vette le repertoárjáról a négy operát.)
Eddig a tények és adatok. A többi: tiszta varázslat. A Hartmut Schörghofer rendezésében, Fischer Ádám művészeti vezetésével és vezényletével bemutatott két Wagner üdítő látványosság és kivételes zenei élmény egyszerre. Annak ellenére igaz mindkét állítás, hogy színházi értelemben nem teljes értékű produkciót látunk. A félig szcenírozott előadás megjelölés mentegetőzést is takarhatna: nem állt rendelkezésre a szükséges pénz vagy idő, netán egyik sem ahhoz, hogy teljes értékű előadás születhessen. Napjaink rendezői (opera)színháza azonban az egyszerűség szükségéből kovácsol erényt. Wagner esetében talán éppen ez az egyetlen üdvös út. A mester a színpadon kivihetetlen jelenésekkel és lényekkel zsúfolta tele korszakot és műfajt betetőző, egyben új érát nyitó monstre zenedrámáját. Sellők és törpék, óriások és istenek, csodagyűrű és láthatatlanná tevő ködsisak, bűvös kard és lángtenger - inkább meg se próbáljuk elképzelni, egy rossz ízlésű rendező mi mindent zsúfolna a színpadra, csak hogy "kedvére tegyen" a szerzőnek.
A külföldön díszletterveivel nevet szerzett fiatal rendező, Hartmut Schörghofer azonban magabiztosan tartja kézben az indaszerűen szerteágazó cselekményt. Figyelemre és elismerésre méltó, hogy nem enged a csábításnak, és mindvégig azonos, látványban és hatáselemekben egyaránt szigorú gazdaságossággal megkomponált, mégsem szegényes regiszterben szólaltatja meg Wagnert. A rendező meglehetős szerénységről téve tanúbizonyságot olyan utat választott, amelyen kizárólag a zenéé, nem pedig saját ötleteié a főszerep. Különös mindezt hangsúlyozni, de mégis, az ellenkezőjére láttunk már elég példát operaszínpadon.
A rendező mintha a háttérből figyelné a történéseket, magát és közönségét is rábízva a wagneri zene világmagyarázó erejére. A maga tervezte egyszerű színpadkép is ezt tükrözi: a Nemzeti Hangversenyterem színpada három szintre tagolódik az elöl lévő kisebb és a színpadot hátul teljes szélességében elfoglaló emelvények révén. Az utóbbi sejtelmesen csillogó üvegszemcsékből épült falakon áll. A gúlaszerűen lejtő üvegfalak más-más színekkel és alulról történő megvilágítása érzékelteti, hogy éppen milyen vidéken járunk - zöldellő réten, zord sziklák között, föld alatti üregekben, a Rajna mélyén vagy a Brünnhilde álmát óvó lángtenger mellett. Andreas Grüter fénytervezőként az eszközök számában és használatában minimalista irányvonalat követő rendezői koncepció egyik legfontosabb kidolgozója lehetett. (Tudjuk be a főleg A walkür egyes jeleneteiben érzékelhető meglepő és indokolatlan fényváltásokat annak, hogy az alkotók által egyelőre kevésbé belakott helyszín a Müpa.) A fenti, hátsó emelvényen az első emeleti erkélyig nyújtózó, foncsorozott üvegfalak szabnak határt tekintetünknek: hátulról három projektor vetíti erre a felületre a Torge M?ller és Momme Hinrichs által jegyzett videóbejátszásokat. A látszólag egyszerű üvegből készült falaknak egyébként számos arcát ismerjük meg: hol teljesen átlátszóak, olykor tejüvegszerűen sejtelmes hatásúak, máskor kékes csillogásba burkolják a mögöttük lévőket, sokszor pedig árnyjáték felületéül szolgálnak. A rájuk vetített filmbejátszások segítenek ugyan a helyszínek beazonosításában, mégis a legritkább esetben mutatnak konkrét, felismerhető objektumokat. (Kivéve a szomszédos Nemzeti Színház környékén folyamatosan zajló építkezést megörökítő képkockákat. Ezeket A Rajna kincse második jelenetében vetítik: hogy a Nemzetinek egyébként van-e köze az óriások építette istenek várához, arról nincs adatunk.) Hangulatokat, impressziókat, érzéseket, emlékeket idéznek fel a képkockák, melyek felszabadítják, beindítják a nézői fantáziát. A Rajna kincsének nyitánya közben piszkos hab fodrozódik a "képernyő" alján, majd elönti az egész látóteret, a barnás-szürkés lében, a Rajna mélyén úsznak a sellők. A jelenet végén a mindent elborító ködből halványan keresztformák (!) sejlenek elő, melyek lassan ráccsá állnak össze. Egyértelmű a felfelé irányuló mozgás: a víz mélye után a tágas horizont tűnik fel, melynek egységét egy jókora, működésben lévő építési daru töri meg - épül Wotan vára. A walkür egyik leglíraibb jelenete Brünnhilde "bukásának", azaz isteni mivoltától történő megfosztásának képi ábrázolása. Ejtőernyőre szerelt kamera ereszkedik alá lassan a felhőrégióból, míg végül egy zöldellő rétre hull. A gyönyörű, tiszta metafora folytatódik a végső büntetés közeledtével, amikor a fűvel borított mező képe lassan romos, kiégett épületek kontúrjaiba úszik át.
A képi világ további fontos elemei a Teresa Rotemberg készítette koreográfia, illetve vele szoros összefügésben Corinna Crome jelmezei és bábjai. A rendezői fogás nem újdonság: az énekeseket néma táncosokkal "kettőzi le", akik felvezetik, értelmezik, "lemozogják" az elhangzottakat. Ami újdonság, hogy énekes és táncos itt kommunikál egymással - például A walkürben, amikor Brünnhildét lánytestvérei és a hozzájuk tartozó táncosok testükkel védik Wotan haragja elől -, s a cselekményszövésben is jelentékeny szerep jut nekik. Schörghofer koncepciójában Loge kulcsszereplő lesz: A Rajna kincse nyitányának első taktusai előtt éles fénysugár vetül a Logét játszó énekesre és "alteregójára", a tűzpiros (!) öltönybe bújtatott táncosra. A walkürben aztán tűzgyújtóként a csúcspontokon kétszer is feltűnik a kétszínű Loge "mása". Corinna Crome szolid vonalvezetésű, letisztult jelmezeket tervezett. A férfiénekesek jórészt szmokingban léptek színpadra (kivéve a nem véletlenül lezserebbre vett Loge és Siegmund), a sellők piros-fekete összeállítású kosztümben, a walkürök finoman egyénített, fekete ruhakölteményekben, a házasság szentségét védő Fricka komor feketében - egyedül a szerelmes Sieglinde visel színes jelmezt. Crome bábokat is tervezett: Fafner és Fasolt, Wotan hollói, farkasok és lovak jelennek meg bábalakban.
Áradozhatnánk bármilyen hosszan a rendezői koncepcióról, ha nem lennének elsőrangú énekesek, akik tartalommal töltik meg a formát. Fischer Ádám és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara mint a tavalyi Parsifalon, ezúttal is kiváló összhangban dolgozott: gondos, az apró finomságokat is értő tolmácsolói Wagner zenéjének. Nincs okunk szégyenkezni: a jórészt külföldi énekesekkel, köztük nem egy világhírességgel tető alá hozott produkcióban a magyar résztvevők egytől egyig nagyszerű színvonalon teljesítettek. Ki kell emelni Németh Judit Frickáját, aki A Rajna kincsében kérdéseivel isteni férjét zavarba hozó asszonyból A walkürre bosszúszomjas, a házasság szentségét akár életek árán is védő istennővé magasztosult. Hanna Scwarz Erdája áttetsző finomságú, tüneményes jelenség. Linda Watson Brünnhildéje ámulatba ejtő teljesítmény: grandiózus hang, kivételes színpadi jelenlét. Ahogy Christian Franz nevét is érdemes megjegyezni - az első este Logéja huncut mókamester, aki bárkit rászed, de elsősorban urát, Wotant csapja be kétértelmű alkuival. A második este Siegmundot énekli: a meggyötört, isteni felmenői kínozta szerelmes szerepében megrendítő, emlékezetes alakítást hoz, csakúgy, mint Sieglinde szerepében partnere, Michaela Schuster. Walter Fink Hundingja masszív, erőteljes, szuggesztív szerepformálás és hozzá egy fantasztikus orgánum.
További énekesek kiemelése fölösleges egy olyan produkcióban, ahol gyakorlatilag mindenki az elvárásokon túl teljesítette feladatát. Nem is maradt más dolgunk, csupán egy szerény javaslatot tenni a kedves olvasónak. 2008-as naptárjába már ki-ki most írja be, hogy június 19-22. között az estéit Wagnerrel kell töltenie a Müpában.
