Csendesnek ígérkezett, aztán tinikorunkig repített a Sziget harmadik napja

A Sziget harmadik, pénteki napjának programtáblája az esti fő fellépő, Kid Cudi koncertjét leszámítva első ránézésre egy viszonylag nyugodt fesztiválnapot ígért, délutáni kis színpados, fűben ülős koncertekkel és némi nagyszínpados lötyögéssel, meg a délutánra beköszöntő fülledt, meleg időjárással. Aztán fordult a kocka: ír fociszurkolók közé csöppenve hallgattam Kooks-kántálást, súlyos metalriffek lengették rajtam a pólót a napsütésben, de még új, számomra eddig kevéssé ismert zenekarokat is sikerült felfedeznem. De kezdjük az elején!

Így nem voltam még soha a Szigeten

Mindenekelőtt be kell vallanom valamit: a 2025-ös évben jutottam ki életemben először a Szigetre. Hogy miért alakult ez így, annak rengeteg oka van – és valószínűleg a legtöbb visszavezethető az életkoromra.

Huszonnyolc éves vagyok, ami annyit jelent, hogy – elviekben – a Z generáció egyik mintapéldányaként élem mindennapjaim. Együtt nőttem fel az okoseszközökkel, kamaszként már inkább streameltem a zenéket, mint megvásároltam, a dotkomlufi kipukkanására még nem emlékszem, de tízéves koromban már láttam világválságot (a devizahitel szótól azóta is feláll a szőr a hátamon!) , és fiatal felnőttként néztem végig, ahogyan a koronavírus mindent felforgatott.

Ha a hazai fesztiválkultúra és kifejezetten a Sziget történetének vetületében szeretnénk a generációs jelenségeket értelmezni, a képlet nem különösebben bonyolult.

A mi emlékeinkben a Sziget már egy globálisan is jegyzett, világsztárokat és kurrens művészeti vonulatokat becsatornázó, rengeteg külföldi látogatót fogadó – és ennek megfelelően beárazott – eseményként él.

Talán a közvetlen, otthonos fesztiválélmény hiánya – amely a korai szigetezőket az eseményhez köti még a mai napig is – az, ami leginkább nehezítette a Szigethez való kötődést a generációm számára. Ettől függetlenül persze érzékeltük, hogy történnek ott a kortárs magyar kultúrát közvetlenül érintő események is: élénken emlékszem például a 2010-es Kispál-búcsúra, amely még kiskamaszként, a távolból is egy fontos korszak lezárásának tűnt. Még úgy is, hogy a Húsrágó hídverőn kívül akkor még nem tudtam volna megnevezni egyetlen dalt sem tőlük.

Mire azonban valódi fesztivállátogatókká nőttünk, előállt a bőség zavara: a 2000-es évek végén és a 2010-es években gombamód szaporodtak a fesztiválok az egész országban. A Sziget helyett így a figyelmünket lekötötték a vidéki események: Fishing, a zenei fesztiválokra egyre inkább hasonlítani kezdő Művészetek Völgye, Ördögkatlan, Strand és Bánkitó – csak néhány azok közül, amelyek a magamfajta suhancok számára az elérhető fesztiválok kategóriájába estek.

Ezek közül a legeslegnagyobb a Blur 2013-as koncertje, de megbánásaim toplistáján ott van az Interpol, az Idles, a Foo Fighters vagy tavaly a Fontaines D.C. koncertje. Egy szó mint száz: volt mit bepótolnom, ha csak élményszinten is, augusztus 8-án, a 2025-ös Sziget harmadik napján.

A korai fecskék

Mivel egyetlen napba rengeteg mindent szerettem volna belesűríteni, így előre eltervezett, pontos menetrenddel vettem nyakamba az Óbudai-szigetet. A magamfajta korai fecskéknek és a fesztivál időzónájában „korán kelőknek” minősülő embereknek már délutántól akadtak programok. Én elsőnek két bensőségesebb hangulatot ígérő koncertet néztem ki magamnak a Múzeumok standjánál, ahol a Maluridé zenekar, majd Áron András lépett a pódiumra.

A 14 órától kezdődő idősávban az ébredező fesztiválmiliőhöz tökéletesen passzolt a stand felhozatala. A Maluridé légies dreampopja a korai időponthoz képest sokakat vonzott a fák árnyékába.

A trió, bár javarészt angol nyelven szólalt meg, nem hanyagolta a tavaly novemberben megjelent első anyanyelven szóló kislemezük anyagát sem – jó érzékkel összerakott, egészen meglepő zenei magasságokig eljutó setlisttel készültek.

Utánuk Áron András következett, akit már régóta el szerettem volna csípni szólóban, koncertkörülmények között. Az utóbbi tíz évben egyre-másra fogtak neki akusztikus projekteknek rock- és metalzenészek, ugyanakkor András az, aki valószínűleg a legkomolyabban vette az egy szál gitáros műfajt – bő két éve beszélgettem vele az akkor készülőben lévő The Momentről, de azóta már újult a dallista egy egész lemeznyi (Colors at Dusk) anyaggal.

De sajnos nem a legjobb napot választottam erre. A Sziget jelenlegi elrendezésének egyik negatívuma, hogy épp ezeket a kora délutáni, csendes programokat zavarja meg a környező színpadokról áthallatszó zaj: beállás, hangpróba, bemelegítő szeletelős diszkó, a szomszéd színpadon pedig K-pop táncworkshop zajlott Áron András koncertje alatt. Egy ponton közelebb ültünk a zenészhez, aki a hangorkánokkal küzdve hősiesen végigjátszott durván ötven percet – a hangélményen nem sokat segített, de legalább valamelyest sorsközösséget tudtunk vállalni Andrással. A dolog iróniája, hogy ahol épp K-popra táncoltak, ott kicsivel később Áron András anyazenekara, a LAZARVS is fellépett – de erre még visszatérünk.

A kontrasztoktól szép az élet

Előzetes terveim szerint a stand koncertjei után körbejártam volna a fesztivál valamennyi színpadát, azonban hamarosan közbeszólt az időjárás: a hangosbemondó szerint hőségriadót adtak ki délutánra.

A szegedi alterformáció már a beállásnál elég érdekesnek bizonyult ahhoz, hogy a közelben maradjak, aztán be is váltották a beléjük fektetett bizalmat. Hangzásra a kortárs gitárzene-alapú indie  jellegzetes elemeit hozzák, van bennük egy jó adag sárm, ami a korai Carson Comára emlékeztet (játszottak már előttük, sőt egy daluk még utal is a zenekarra!), közben viszont a frontember Vidiczki Zsombor előadásmódja alkalomadtán vadabb vizekre is elevezi a Hűvöst. A nevükkel először 2021-ben a Kikeltetőn találkoztam, azóta nem vettem fel a fonalat velük kapcsolatban, a szigetes koncertjük után viszont felkerültek a magyaralter listámra.

Utánuk következett az imént említett LAZARVS, ami elég éles váltást hozott a programban. Már a Hűvösnél is jó volt látni, hogy a viszonylag korai időpont és a közönségtérre tűző nap sem tántorította el az embereket a bulizástól. A meghatározhatatlanul sok keményzenei alműfajt összetömörítő LAZARVS zenéje kissé szürreálisnak hatott ebben a délutáni idősávban, de ez a legtöbbeket nem érdekelte, ahogyan a zenekar tagjait sem: az első perctől maximális fordulatszámon hozták a súlyosabbnál súlyosabb metalriffeket.

A LAZARVS koncertjét végül félbe kellett szakítanom fél óra elteltével, mivel a nagyszínpadon kezdődött az egyik fő fellépő, a The Kooks koncertje. Bevallom, kissé tartottam ettől a fellépéstől, és nemcsak azért, mert a pólót és arcot lobogtató sludge-metal után nagyon erős kontrasztot alkotott a bő egyórányi jófiús indie-rock-esszencia.

A The Kooks pedig ugyan folyamatosan koncertező és lemezeket kiadó zenekar, az azonban biztonsággal kijelenthető, hogy a slágergyáros fénykoruk nagyjából a 2010-es évek közepén véget ért. Nem mellesleg a viszonylag friss, más fesztiválokról származó felvételeket elnézve úgy tűnik, kissé elfáradtak már az elmúlt 15–20 év koncertezésében.

Nosztalgiázós lötyögésre számítottam tehát, ám ekkor jött a nap másik meglepetése. Nem tudom, hogy az Óbudai-sziget levegője, az odaadó közönség vagy egyszerűen csak egy előző esti jó alvás segítette-e hozzá a zenekart, de a The Kooks kiemelkedően jó formában állt a színpadra. Az persze egyértelmű volt, hogy ráültetnek minket tinikorunk nosztalgiavonatára, de nem is akart ennél többnek tűnni a zenekar produkciója.

Már a koncert elején ellőttek két slágert (Sofa Song, Ooh La), és szimpatikus módon jobbulást kívántak a koncertjét lemondó Kiwanukának is.

Egy ponton ír focimezbe öltözött férfitársaság mellé keveredtem, akik átszellemülve, ugrálva, mintha focihimnuszt énekelnének, úgy kántálták a Bad Habit refrénjét. A fellépés minőségét jelzi, hogy mikor kicsit megpihent a zenekar a lassabb dalok szekciójában (ennek része például az egy szál gitáros Seaside is), még akkor is húzott magával a lelkes tömeg lendülete, a rég fel nem idézett sorok pedig reflexszerűen jöttek az én számra is.

Szerintem ez nem kis teljesítmény egy olyan zenekartól, akiknek a dalait nagyjából 17-18 évesen magam mögött hagytam. Csodát persze nem műveltek, de a várakozásokhoz képest kifejezetten élvezhető produkciót hoztak össze.

Van, akit nem kímél az idő vasfoga

Amennyire a The Kooks jó példája volt annak, hogyan lehet becsülettel, az idő múlását elfogadva, de hatalmas lelkesedéssel nosztalgiakoncertet adni, úgy ennek a szöges ellentétét hozta a másik fő fellépő, Kid Cudi. A színpadon A$AP Rockyt helyettesítő rappernek sajnos  nagyon nagy falat volt a nagyszínpad közönsége, amely jobbára csak a Day ’n’ Nite sorainál mozdult meg igazán. (Amit szerencsétlen módon, furcsa megoldással a The Prayerből átvezetve adott elő.)

Az előadó ugyan tíz perccel tovább maradt a színpadon a kiírt programhoz képest, de a zárlat előtt már szállingóztak az emberek közönség soraiból.

Az estét aztán a Parno Graszt koncertje hozta újra mozgásba a Szoho színpadán. Bár majdnem 23.00 óra volt, mire az autentikusságában is nagyon frissnek ható cigányzenét játszó zenekar a színre lépett, elképedten figyeltem, mekkora közönséget tudtak megmozgatni. Különféle szóbeszédekből már hallottam, hogy a formáció nagyon jó hangulatot tud teremteni, a késő esti időpontot pedig előnyükre fordították: bár a sorokban javarészt magyarok énekeltek-táncoltak, azért a nagyszínpadtól elindult tömegből is sikerült sokakat bevonzaniuk.

A setlist vége felé következő Már nem szédülök összekarolós éneklése közben fogalmazódott meg bennem, mekkora szerencse, hogy ezt a koncertet hagytam meg a pénteki nap zárásaként. Van abban valami zsigerien lelkesítő, mikor a külföldi előadók koncertjei után egy magyar nyelven szóló ereszd el a hajam buliba csöppenhetünk. Itt éreztem leginkább azt, ami a Sziget lényege: a kultúrákon átívelő elfogadást és összetartást, melyet a zenén keresztül őszintén élhetünk meg. A talpam kicsit már fájt, mikor hazaindultam. Köszi, Sziget – először, de nem utoljára találkoztunk!