A rock and roll az nem egy tánc – a 2010-es évek Szigete

Sex Pistols (Sziget, 2008)

„Punk’s not dead” – villant a telefonomon az sms, és a nekivadult szélvihar sem szegte kedvét az egykori brit punklegendának, hogy a Sziget egyik legszórakoztatóbb koncertjét adja. Az 1978-ban feloszlott, két és fél éves fennállása alatt mindössze négy kislemezt és egy albumot megjelentető Sex Pistols – élén Johnny Rottennel – nem az egykori dicső múltat szerette volna párás szemmel felidézni, hanem jó punkokhoz méltóan saját magán, a közönségen és az egész zeneiparon gúnyolódott. Miközben az énekes mutogatta a fenekét. Plasztikusan érzékeltetve, hogy miért is tartják őket a 20. századi kultúrtörténet egyik legfontosabb és legnagyobb hatású formációjának.

Locomotiv GT – Neked írom a dalt (Sziget 2007)

2008-ban amúgy már a negyedik nulladik napot tartották a Szigeten, ráadásul mindjárt nagyfokú generációs nyitással: 2005. augusztus 9-én a negyvenedik születésnapját ünneplő (nem mellesleg a szakmában elsőként Kossuth-díjas) Illés zenekar lépett fel ott. A rocktörténeti esemény februári bejelentésekor ugyan még teljes volt a zenekar, Pásztory Zoltán májusi halála miatt azonban az örömtelinek indult búcsú enyhén szomorkás emlékkoncertté lényegült át. Amikor pedig bő másfél évvel később Illés Lajos is távozott közülünk, a magyar rocktörténet egyik legnagyobb hatású zenekarának pályaíve végére visszavonhatatlanul odakerült a pont.

Ráadásul a nullás években a nulladik és mínusz egyedik napok múltidéző eseményeivel olyan közönségréteget tudtak megszólítani a szervezők, amelynek amúgy nem jutott volna eszébe kimenni a Szigetre. 2005-ben az Illés, 2007-ben a Locomotiv GT, 2008-ban pedig a Magyar Dal Napja csábította ide ki az ötvenpluszos rockkorosztályt.

Utóbbi hagyományteremtő programot Presser Gábor ötlete nyomán hívta életre a Sziget, melyen a magyar könnyűzene több korszakának és stílusának képviselői játszották el részben saját dalaikat, részben más előadókét. A kezdeményezés gyakorlatilag az egész magyar muzsikustársadalmat átszőtte. A rendezvény ebben a formájában egyszeri alkalom volt, később önálló országos rendezvény lett, bár a kezdeményezés hosszabb távon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Európa Kiadó – Szabadíts meg (Magyar Dal Napja, 2008)

2009-ben itt tartotta a jubileumi buliját a debreceni Tankcsapda, 2010-ben pedig innen intett búcsút a rajongóknak (mint kiderült, ideiglenesen) a kilencvenes évek másik korosztályos zenekara, a pécsi Kispál és a Borz. Majd 2011. augusztus 9-én érkezett a Sziget történetének egyik legnagyobb sztárja, Prince. Aki nemcsak akkora gázsit kapott, mint szigetes fellépő még soha (megközelítőleg sem), de az erre az alkalomra megemelt árú napijegyekből az elégségesnél is nagyságrendekkel kevesebb talált gazdára. S bár maga a háromórás, négyráadásos, generációs slágerekkel szétlyuggatott buli – részben a nagyszámú külföldi hetijegyesnek köszönhetően – roppant emelkedett hangulatúra sikeredett, a média pedig nem győzte hangsúlyozni Prince eljövetelének rocktörténeti jelentőségét, a Sziget többé nem bocsátkozott ilyen mértékű kalandba.

Rövid részlet Prince fellépéséből (Sziget, 2011)

Ebben az évben a nagyszínpadon a legemlékezetesebb koncertet (nem zenei értelemben) amúgy a markáns Skunk Anansie adta, melynek fronthölgye, a nőiességét gyakorta heves gesztusokban demonstráló Deborah Skin Dyer a koncert hevében egyszer csak a „közönségre lépett”, a rajongók kezein lépdelve énekelt, majd azokon visszaúszva jutott vissza a színpadra.

S hát az év szigetes krónikájához tartozik, hogy bár sokáig úgy volt, Amy Winehouse is tiszteletét teszi rajta, a botrányosan rock and rollos életvitelű brit énekes június végén valamennyi európai fellépését lemondta. Bő két héttel a Sziget kezdete előtt pedig végérvényesen távozott közülünk.

A 2011-es rendezvényen a nagyszínpadon amúgy már több olyan előadó (Interpol, Pulp, Manic Street Preachers, White Lies) lépett fel, melyek nevei alapvetően a külföldi fesztiválozók fülében csengtek izgatóan. A szervezőknek viszont épp a közönség összetételének jelentős átalakulása miatt kellett sokkalta nagyobb hangsúlyt fektetnie az Európában kurrens előadók invitálására. Úgy, hogy akkoriban gyakorta azt kapták a magyar újságíróktól kritikaként, hogy a Volt fesztivál programja immár jobb volt, mint a Szigeté. Miközben utóbbira a négyszeresét költötték. De amíg a Volt a hazai közízlés szerint szerveződött, a Sziget ekkoriban végérvényesen nemzetközi kitekintésű lett.

Nick Cave and the Bad Seeds – Jubilee Street (Sziget, 2013)

De a 2010-es évekre nem csak a Sziget fesztivál vált nemzetközivé, az egyre idősödő hazai korosztály sem ismerte már feltétlenül a különböző színpadok headlinereit. De azért – talán rájuk is gondolva – a szervezők 2013-ban például elhozták (sokadszorra) a rocktörténelem egyik legkarizmatikusabb, egyben legellentmondásosabb figuráját, Nick Cave-et, aki – ötvenhat évesen – az az évi fesztivál érzelmileg egyik legerősebb koncertjét adta. Még ha előzetesen tartottam is attól, hogy az ő intimebb világa (főleg a friss lemezanyaga) nem fog annyira érvényesülni fesztiválkörnyezetben. De szerencsére megélt, sodort, elkapott. És bár elvben ő is a betakarítás korát élte, akkoriban legalább olyan jó, mint volt fénykorában. Ha nem jobb.

PJ Harvey – The Glorious Land (Sziget, 2017)

Ahogy 2017-ben végre az utóbbi évtizedek egyik legsokoldalúbb brit szerző-előadója, PJ Harvey is végre tiszteletét tette nálunk. Elhozatala már a kilencvenes évek vége óta szinte minden évben felmerült a szervezőkben, de nevét Magyarországon kevésbé ismerték, produkciója viszont túl drága volt ahhoz, hogy valamelyik kisszínpadra feltegyék. Negyedszázadot vártunk tehát rá, és nyilván nem arra vágytunk, hogy a kora esti sávban rekkenő melegben láthassuk-hallhassuk. Az év októberben töltötte be a negyvennyolcat, az aktuális korongja (The Hope Six Demolition Project) sorrendben a kilencedik stúdiólemeze volt, és pontosan annyiban következett az addigi nyolcból, mint azok egymásból. Azaz semennyire. Számára minden korong egy újjászületést hozott, ami egyben szignifikáns változást is jelentett, hisz ha van valami állandóság e korszakos jelentőségű hölgy negyedszázados karrierjében, az maga a folytonos változás. Nincs a poptörténelemben még egy olyan előadó, akinek pályafutása ennyire színgazdag lenne, ennyiféle stílusú, tónusú, hangulatú koronggal rukkolt volna elő. S ami legalább ilyen fontos: ennyire konzekvens színvonalon. És bár 2017-ben a Szigeten tisztességgel állta a sarat, tény, hogy nem egészen erre gondoltunk első – és azóta egyetlen – magyarországi eljövetelénél.

John Coffey (Sziget, 2016)

A számomra oly kedves PJ Harvey 2017-es szigetes vizitjénél viszont lényegesen izgalmasabb produkcióba botlottam a kisebb programhelyszíneken. Szigetes poroszkálásaim során így jutottam el egy évvel ezelőtt az Európa Színpadhoz, ahol épp egy holland punk rock/post-hardcore zenekar szántotta fel a színpadot. Kiderült, az öt éve létező, de a szigetes performanszuk után feloszló utrechti John Coffey az. Utánanéztem a neten, és belebotlottam a 2015-ös pinkpop fesztiválos akciójukba, amikor az énekes a közönségen mászkálva elkap egy, a levegőben felé úszó söröspoharat, a maradékot felhajtja, majd egy hanyag mozdulattal az egészet maga mögé hajítja. Hát igen, nekem ma is erről szól a rock and roll.

John Coffey – Beer Catching (Live at Pinkpop Festival, 2015)

Miközben megnéztem egyik videóklipjüket, és nagyjából ugyanezt gondoltam.

John Coffey – Romans (2012)

Ennek kapcsán pedig eszembe jutottak Gellért Tibor Bubu mondatai, melyeket tizensok éve sóhajtott a mikrofonomba: „Rengeteg zenekarral dolgoztam a Szigeten, amely nem állt hozzám közel zeneileg, de mint produkció, le a kalappal. Ott van például a Motörhead. Odajött a keverőjük, ősz fószer, ránézésre 140 éves, morgott valamit a bajsza alatt, három percig dumáltunk, kicsit tekergetett a gombokon, és a zenekar úgy megszólalt, ahogy kellett.”