Az Illésnek köszönhetjük a magyar nyelvű beatzenét

Az Illés-Metro-Omega „beatszentháromságon” belül kétségkívül az Illés hatvanas évekbeli munkássága a leginkább úttörő jelentőségű, már csak azért is, mert az akkoriban kizárólag „luxemburgi” stílusban nyomuló beatzenekarok közül elsőként ismerték fel, hogy a továbblépéshez saját repertoárra van szükség. Visszaemlékezések szerint az Óh, mondd (így, ezzel a hibás írásmóddal) volt az első dal, amit Szörényi Levente és Bródy János 1965 nyarán a nógrádverőcei táborban írt (a pontos időpontot nem őrizte meg a kollektív emlékezet), majd sorra jött a többi, a Légy jó kicsit hozzám, Az utcán, a Mindig veled).

A szerzeményeket ősszel, az akkori klubjukban (Bosch) elő is adták, de annyira tartottak a magyar tánczenét elvető közönség esetleges negatív reakciójától, hogy kezdetben be sem merték konferálni, hanem két „luxemburgi” dal között csak úgy elnyomták őket. A szünetben kérdezgették a fiatalokat, mi róluk a véleményük, de a korabeli hangosítási technika mellett azt sem lehetett kivenni, hogy magyarul énekeltek, úgyhogy azok úgy gondolták, biztos új Kinks-nótákat hallanak.

Az Óh, mondd című dalt (már Oh, mondd néven) az 1968-as első Illés-nagylemezen (Nehéz az út) is eljátszották

Az áttörést aztán az 1966 tavaszán a Magyar Rádió által meghirdetett és a Nemzeti Sportcsarnokban megrendezett budapesti amatőr zenekari verseny hozta, ahol a kiírás szerint mindenkinek négy angol és négy magyar nyelvű számot kellett előadnia. Az Illés ekkor négy Lennon–McCartney- és négy Szörényi–Bródy-dallal nevezett be, miközben a többi „luxemburgi” zenét képviselő együttes kétségbeesetten próbálta betanulni a korszak cikis szórakoztató slágereit, hogy megfeleljenek a feltételeknek. Nem is lehetett kétséges az Illés győzelme. Amikor ennek jutalmaként feljátszhatták őket a Magyar Rádióban, az intézmény pedig elkezdte játszani ezeket a magyar nyelvű dalokat, a közönség megszerette, később pedig már követelte őket.

Illés – Légy jó kicsit hozzám (1966)

Bár 1964/1965-ben számos kislemezt megjelentethettek, az 1966-os négyszámos Légy jó kicsit hozzám EP (Qualiton – EP 7358, 1966) abból a szempontból mindenképpen úttörő, hogy azon kizárólag saját szerzemények (a címadó számon kívül az Óh, mondd; Az utcán és a Mindig veled) szerepelt, és mint ilyen, kétségkívül trendfordító volt az akkoriban kibontakozó hazai beatéletben. Az 1962-ben alakult Omega is csak azt követően tudott melléjük felzárkózni, hogy 1967-ben az együttes egyik próbájára Mihály Tamás elhívta egyik konzis iskolatársát, Presser Gábort, aki kezdetben külsős zeneszerzőként komponált számukra dalokat, majd egy évvel később teljes jogú taggá lépett elő. És ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Omega ismét a hazai beategyüttesek élvonalába kerüljön.

Illés – Mindig veled (1967)

Illéséknek ahhoz is volt bátorságuk, hogy a nyugati divattrendektől elszakadva a magyar és más Kárpát-medencei népzene felé nyissanak, hasonlóképpen szakítottak a slágerbanalitásokkal, és a nemzedéki életérzések megfogalmazása után ideologikus, politikus szövegeket éppúgy énekeltek, mint a magyar költészet klasszikusainak verseit (Petőfi Sándor). A hetvenes évek elejére a háromperces dalformától eljutottak az összetettebb műig, és a fehér albumon (Human Rights) megalkották az első magyar beatoratóriumot. Az Illés pályafutása alatt ezenkívül a filmművészettel is végig tartotta a kapcsolatot, nemcsak szerepelt a vásznon (Ezek a fiatalok, Extázis 7-től 10-ig), hanem számos alkotáshoz komponált dallamban és szövegben az adott film világához harmonikusan illeszkedő zenéket.

Illés, Koncz Zsuzsa – Szőke Anni balladája/Fáradt vagyok (1967, Ezek a fiatalok)

Az Illés munkásságának, életművének nagy része ma is bátran meghallgatható. Még ha pályafutásuk fontos eleme, a klubhangulat, a koncertérzés, a korabeli közösségi szellem nehezen idézhető is fel. Bár nem hirdettek világmegváltó eszméket, a hatvanas évek végétől páratlan közösségi létet, gondolkodást, érdek- és érzetszövetséget teremtettek sok százezer embernek. Egy élhetőbb, szebb, nemesebb jövő utópiáját. A hatvanas években ez az illúzió elevenen élt a magyar társadalom egy részében, mindenekelőtt az ifjúságnak abban a rétegében, amelyet az Illés nemcsak megszólítani tudott, hanem magával is ragadott.

Illés – Az utcán (1996, Budapest Sportcsarnok)

A „beatszentháromsághoz” tartozó másik két zenekar ebben a vonatkozásban nem említhető egy lapon az Illéssel. Az Omegának és a Metrónak küldetése nem volt, csupán kiemelt szerepe abban, hogy a magyar beatzene a sajátos kelet-európai fejlődési viszonyok között megvívhassa a maga szabadságharcát az elismerésért és befogadásért.

Illés – Little Richard (1967)