Csapnivaló színészből lesz a legnépszerűbb drámaíró

Kétszáztíz éve, 1814. március 8-án született Szigligeti Ede, a magyar színházművészet meghatározó egyénisége, a magyar népszínmű műfajának megteremtője, a Liliomfi írója.

Új élet, új név

Szathmáry József néven jött világra a Nagyváradhoz tartozó Váradolasziban elszegényedett nemesi családban. Ismert és keresett ügyvéd apja a papi pálya felé terelgette fiát, aki erre azt válaszolta: ehhez ő nem elég szent, és nem is elég képmutató. Az öreg Szathmáry végül beleegyezett, hogy József mérnökgyakornok legyen, majd húszévesen Pestre menjen mérnöki oklevelet szerezni.

Hamar kitűnt azonban, hogy a rajzot kivéve a mérnöki stúdiumok is untatják a fiatalembert, akinek figyelmét mindig is a színpad és a színház kötötte le. Jól táncolt, szépen énekelt, értett a díszletfestéshez, művelt volt, nyelveket beszélt, a színházban is szívesen fogadták, ő pedig úgy érezte, megtalálta helyét. Döntéséről értesítette apját, aki postafordultával kitagadással fenyegette meg, és megtiltotta, hogy a színi pályán nemesi nevüket használja. A színészpalántának új neve kiválasztásában az író Fáy András és a budai Várszínház akkori igazgatója, Döbrentei Gábor volt a segítségére: Fáy lakásában a könyvszekrénynek háttal állították, majd vaktában húznia kellett a kötetek közül. Elsőként Kisfaludy Sándor regéi akadt a kezébe, melyet Döbrentei a Szigliget című költeménynél ütött fel, azután egy angol regényt választott, s a felnyitott oldalon az Eduárd név ötlött Döbrentei szemébe. Szigligeti Eduárd később Edére magyarosított, s ezen a néven vált a magyar színházi kultúra jeles alakjává.

1834-től a Budai Színtársulatban, 1837-től haláláig a Pesti Magyar Színházban ténykedett, az intézményt 1840-ben keresztelték át Nemzeti Színházra. A teátrumban színészi, titkári, rendezői és dramaturgi feladatokat is ellátott, mígnem 1873-ban igazgató lett.

Szigligeti a korabeli színházi élet meghatározó személyisége volt, addig nem játszott klasszikusokat mutatott be, és ő fedezte fel a drámaíró Csiky Gergelyt. Az évek során rájött, hogy színészként hiányzik belőle „az a bizonyos valami”, és soha nem kerül a legnagyobbak közé. A drámaírás felé fordult, és korának legnépszerűbb színpadi szerzője lett, aki hatásosan egyesítette a világ színjátszásának új törekvéseit a hazai igényekkel.

Minden drámai műfajban alkotott, összesen 114 színpadi művet írt, volt olyan évad, amikor hat új darabját mutatta be a Nemzeti. Egy kimutatás szerint a színház első három évtizedében, 1837-től 1867-ig az eredeti műsor estéinek több mint egyharmadát Szigligeti drámái töltötték be, azaz a 2465 estéből 842 alkalommal az ő művét játszották.

A legnagyobb siker: a Liliomfi

Darabjaiban a meseszövés rendkívül változatos, a technika modern és hatásos volt, bár remekműveket ritkán alkotott. Legismertebb vígjátéka az 1849-ben keletkezett Liliomfi, amelyet színházaink ma is elővesznek, mert biztos sikert hoz, legutóbb 2022-ben a szolnoki színház tűzte műsorára. A darab tökéletesen szemlélteti, Szigligeti mennyire otthon volt a színházi életben. Egyik jelenetében a szegény pincér próbálja megszöktetni kedvesét: „Mármost mit tegyek? A leány nem akar szökni. Ennek Telegd városa az oka! Így van ez, ha nem jár színházba a leány, semmi regényes, semmi költőiség nincs benne. Annyi vígjátékot láttam Egerben - mert a fogadóban játszottak –, s most egy becsületes cselszövény sem jut eszembe. Valami grófnak kellene magamat kiadnom – igen, de ezek a falusi tuskók nem hiszik el” – mondja lemondóan. A műből 1954-ben halhatatlan filmet forgatott Makk Károly olyan neves színészekkel, mint Darvas Iván, Krencsey Marianne, Balázs Samu, Soós Imre, Dajka Margit, Ruttkai Éva. Az alkotás 2012-ben bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar film közé.

Szigligeti történelmi drámái gondosan szerkesztettek, néhány közülük mai szemmel nézve is maradandó irodalmi alkotás (Trónkereső, II. Rákóczi Ferenc fogsága). Szigligeti teremtette meg a magyar népszínművet olyan darabokkal, mint Szökött katona, a Csikós vagy A cigány, és kitűnő verses komédiát is jegyez Fenn az ernyő, nincsen kas címmel.

Jelentős volt fordítói munkássága is: angolból Shakespeare-t, németből Goethét, franciából Victor Hugót ültetett át többek között magyarra. Megrajzolta a színész kortársainak portréit (Magyar színészek életrajzai), Nemzeti színházi képcsarnok címmel színháztörténeti munkát is közreadott. A magyar színházelmélet korabeli alapkötete volt A dráma és válfajai című műve. Drámabíráló cikkeket is megjelentetett a Pesti Naplóban, valamint a Budapesti Közlönyben. Szigligeti – Garay Jánossal és Vajda Péterrel – 1835-ben megalapította a Pesti Drámaíró Egyesületet. Tagja volt 1840-től a Magyar Tudományos Akadémiának, 1845-től a Kisfaludy Társaságnak, 1865-től haláláig tanított a Színészeti Tanodában.

Munkássága elismeréseként 16 alkalommal kapta meg az MTA drámai jutalmát, háromszor a Nemzeti Színház jutalmát. 1872-ben pályatársai közül elsőként őt tüntették ki a Ferenc József-rend lovagkeresztjével.

Szigligeti Ede életének 64. életévében, 1878. január 19-én halt meg Budapesten szívszélhűdésben, s a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Szász Károly költeménnyel és életrajzzal emlékezett meg róla, Gyulai Pál emlékbeszéddel tisztelgett előtte. Szolnokon és Nagyváradon színház viseli a nevét, a szolnoki teátrum előtt egész alakos szobrát 1994-ben avatták fel, a nagyváradi színház előtt 2023-ban restaurált mellszobra látható.