Színésznőből világutazó

Színésznő, világutazó és művészeti tanácsadó vagy, és miközben ezek a szerepek mind különbözőek, számodra valamiképpen mégis ugyanazok. Hol tart most a színésznő a pályán?

Nem gondolok magamra színésznőként, meg is lep, ha valaki ennek nevez. Nehéz döntés volt elhagynom a pályát, de létezni sem volt könnyű rajta. Attól kezdve, hogy 2000-ben leléptem a Nemzeti Színház színpadáról, és elhagytam az országot, már csak az álmaimban vagy a rémálmaimban voltam színésznő, mert egy ideig egyfolytában azt álmodtam, hogy elkéstem a jelenetről, nem értem be időben a színházba… De persze szép emlékek is visszajöttek. Bár Amerikában nem akartam játszani, San Franciscóban négy éven át behúzott a szakma, majd újból otthagytam. A filmezés egyáltalán nem érdekelt. Nem is próbáltam castingokra bejutni, mert nem hiszek abban, hogy bárki karriert csinálhat Amerikában. Látom, hogyan működik a kinti rendszer. Úgy tűnik, mintha neked is nyitva lenne a kapu, de ez egyáltalán nem így van. Mivel annyi minden más is érdekelt, nem voltam lelkileg kiszolgáltatva annak az ideának, hogy színész legyek. Egyszer, A hinta című Lackfi-darab kedvéért, amit Galgóczi Judit rendezett, visszajöttem Magyarországra, de borzasztó nehéz volt 14 év után újra bejáratni egy „izmot”, amitől már elbúcsúztam. Azóta párszor forgattam itthon készülő külföldi filmekben. Ha adják, elfogadom a feladatot, de alapvetően nem filmes, hanem színházi lényem van.

Benkő Nóra viccesen „őrült asszonynak” titulált a közösségi oldaladon, amikor január 1-jén a Balatonban úszkáltál. Az tuti, hogy erre csak egy elszánt nő képes. De nem ez az egyetlen különös szokásod, hiszen állandóan, de egyáltalán nem hagyományos turistaként járod a világot.

Az élet érdekel; az, hogy mi történik a világban. Hogy az emberek miért ilyenek itt és olyanok ott. Nyilván az is utazás, hogy emberi formában járom a kék bolygót, és kutatom a titkait. Azt már biztosan értem, hogy mindent nem érthetek, amit azonban fel lehet csipegetni, azt mindenféle formában szívesen kóstolgatom. Az utazásaim a félelem fogalomkörével vannak összefüggésben, mert az ember gyerekként, majd fiatalként ugyan sokáig nem fogalmazza meg, de valójában egész életében a halálfélelemmel birkózik. Egyszer vége lesz a Peremartoni Krisztina formának, de nem tudom, mi volt előtte és mi jön utána. A fizikai kihívásokkal ezt a félelmet próbáltam legyőzni, és azt megérteni, hogy meghalni oké. Ez volt a fő motivációm, és ehhez két lábbal a földön járó anyát kaptam, aki rendkívül okos nő volt. A féltésnek az ő részéről nyomát sem lehetett érezni gyerekkoromban, míg ma a szülők halálra szorongják magukat, annyira féltik a gyerekeiket. Anyukám kifejezetten őrült dolgokat művelt velem.

Mondasz egyet?

Balatoni lány vagyok, és nyaranta Almádiban a stégekre jártunk napozni. Mindenki rohant a kis törülközőjével, hogy a legjobb helyet foglalja el, így anyukám összes barátnője is, velünk, a gyerekekkel együtt. Később mesélték, hogy anyu hároméves koromban megfogta az úszógumimat, és azzal együtt jó messzire bedobott a vízbe, majd hátat fordítva elsétált a stégről, ahová magamnak kellett kievickélnem. Pár év múlva úszógumi nélkül is megismételte ugyanezt. „Ússz ki a partra” – gondolta, és feltételezem, hogy ha nem megy, odaugrott volna valaki segíteni, de azért így is volt ebben rizikó.

Neki köszönhetem a világ felfedezése iránti szenvedélyemet. Az első utazásom ma már példátlan lenne, de akkor is ritkaságnak számított: 11 éves koromban felültetett egy Zürichbe induló repülőgépre. Onnan vonattal továbbmentem a Boden-tóhoz, ahol egy hónapot egy táborban töltöttem. Anyám mindent lerajzolt, elmagyarázott, hogy hol merre haladjak tovább, szóval amennyire lehetett, kikövezte előttem az utat. A Nyugatot és a Keletet váltogatva minden évben külföldre utaztam. Akkoriban ez nem ment olyan könnyen, a svájci vízumomat is két évig intézte. Erdélyt, Németországot, Oroszországot is egyedül jártam be. Mindezt azzal tetézte, hogy a ’70-es években – nem is értem, hogyan vette a fejébe – Oxfordba küldött angolt tanulni. Annyira jól éreztem magam, hogy 15 évesen munkát kerestem, és megkértem anyut, hadd maradjak még. Abban az időben nem volt könnyű kommunikálni, de még telefonálni sem. Korán önállóságra nevelt, ami rengeteget számított az életem során.

Amikor utazom, bízom magamban. Úgy vagyok vele, hogy majd lesz valahogy – és mindig lesz is. Így indult az utazási őrület. De egyszer azért aggódtak értem: ’68-ban, amikor Csehszlovákiát megszállták, éppen Kelet-Németországban tanultam a nyelvet egy táborban. Kitört a forradalom, és csak az utolsó vonattal sikerült Csehszlovákián keresztül eljönnöm. Minden állomáson fegyveres katonák járták végig a vagonokat, és fogalmam sem volt, mi történik. Az volt az első alkalom, hogy a szüleim féltettek.

Később színésznőként a Vígszínházzal és a Nemzetivel is sokat utaztam Európa-szerte. Miután gyerekem lett, és úgy éreztem, már van annyi idős, hogy megint mehessek, nekivágtam egy nagy távol-keleti útnak. Hatalmas kaland volt! Egyedül, egy tornacipővel és egy hátizsákkal indultam el, repülőjegyet vettem Budapesttől Tokióba, visszafelé pedig Jakartából Budapestre, de a közte lévő három hónapot egyáltalán nem terveztem meg. Nem tudtam, hogyan kerülök majd Japánból Indonéziába. Erős út volt, amely során végül egy hónapot töltöttem Japánban, majd végigcsorogtam Thaiföldön, Malajzián, a szigeteken át Jakartáig. Őrületes dolgokat csináltam, ma már nem is értem, hogyan. A következő évben Nepál, India, Tibet következett, szintén előretervezés nélkül: egy repülőjeggyel valahova, és egy másikkal máshonnan vissza. Soha nem foglaltam szállást; Katmanduban is a repülőtéren érdeklődtem, hol lehet megszállni. Mindig vártam, hogy valaki majd odalép hozzám, felajánl valamit, hogy hova menjek, és ez mindig működött. Ma már nem így megy.

Hanem hogyan?

Kétféle utazási típusom van. Az egyik, amikor nagy időt hagyok – ezt szeretem jobban, mert így teljes hónapot tudok adni egy országnak, ellustulhatok; nincs teljesítménykényszerem, hogy ezt is, azt is látnom kell. Ezt addig tehettem meg, amíg Amerikában éltem. Miután hazajöttem, fix munkahelyem lett, ami mellett az ilyen nagy utazások ritkán férnek bele az időmbe. Észak-, Közép- és Dél-Amerika majdnem a zsebemben van, mert rengeteget utaztam azon a tájon. Peruba, Mexikóba, Kanadába rendszeresen visszajárok, de Indiában is minimum tízszer voltam. Guatemalában legalább háromszor, Hondurasban minimum ötször. Azt a földrészt megtanultam, és most, hogy visszakerültem Európába, Keletre utazom sokat, mert az számomra izgalmas terület. Megnéztem Bukovinát, Örményországot, Grúziát, Iránt, Kínát, és nemrég jöttem haza Szaúd-Arábiából. Csodálatos kultúrák! Törökországnak a nem turisták által látogatott része, Mezopotámia területe egészen hihetetlen hely. Manapság már a másik típusú utazást gyakorlom, vagyis előre tervezek, hogy azzal a helyszínen már ne teljen az idő, mert két hétnél tovább nem tudok maradni egy-egy országban.

Mit tanultál leginkább az utazásaid során? Sikerült feloldanod a halálfélelmedet?

Az utazás legfontosabb eredménye, hogy elkezded felülről nézni a világot, nem ragadsz bele a helyi drámákba, és erősödik benned az együttérzés. Azt látod – főleg, amikor úttalan utakon a buszokon döcögsz, ahogy például Peruban tettem –, hogy ott, az eldugott Andok-beli falvakban is ég a lámpa a házakban; mindenhol emberek élnek, akik nem nagy dolgokra vágynak, csupán reggel felkelni, békében és egészségesen élni. Arra, hogy legyen mit enni, tudják a gyerekeiket iskolába járatni. Szimplán élni akarnak, és hogy hagyják őket békén.

Nekem is csak annyi az igényem, hogy reggelente nyugiban megigyam a kávémat, nagyot sétáljak az erdőben, és annyit dolgozzam, amiből el tudom látni magam. Nem akarom felforgatni a világot, nem akarok karriert. Az élet egyszerű, és nem tudom, mi és hol teszi ennyire komplikálttá. Ha utazol, minden kirekesztés fájdalmassá válik, hiszen látod, hogy mindenben van gyönyörűség, mindegyik kultúra halálosan izgalmas, csodálatos. Nem is értem, egyik nemzet hogyan haragudhat a másikra, hiszen ők ugyanúgy emberek, csak éppen mondjuk Afrikába születtek. Szép kert a mi földünk, amelyben sokféle virág nyílik, és ezt nagyon élvezem, mert minden kultúrával kifejezetten jó tapasztalataim vannak. Amikor fiatalabb voltam, előfordult, hogy testközelből éltem át veszélyesebb helyzeteket, de az a külsőmből eredt, mert az, hogy egy nő egyedül utazik, a világ nagy részében – főleg a keleti országokban – feltűnő és provokatív.

A Városmajori Szabadtéri Színpad és a Kristály Színtér művészeti tanácsadója vagy, és  ezzel a munkával is sokat utazol.

Minden előadás egy-egy utazás, mert minden színdarab másik világba repít, csak nem földrajzi, hanem történeti értelemben. Nekem ez az esti mesém. Így maradtam gyerek, csak most már nem az anyukám, hanem a drága kollégák mesélnek nekem lefekvés előtt. A színház zsigerileg az otthonom: mint egy lényhez tartozom hozzá. Mindennek ára van: miután elmentem, és megcsaltam a pályámat, nem tudok úgy részt venni benne, mint fiatalon, de még sincs hiányérzetem, mert a munkám révén teljes jogú tagja maradtam a színházvilágnak. Az a feladatom, hogy javaslatot tegyek a következő évad műsorára, szerte az országban és határon túl is előadásokat nézzek. Ezek alapján válogatunk Benkő Nóra művészeti vezetővel.

Persze az ember egy ilyen intézményben jóval többet csinál a feladatkörénél, feloldódnak a határok: részt veszek a felkérésekben, a szerződtetésben, az árképzésben, és sokat kommunikálok vezetőkkel, műszakiakkal. Nagy előnyöm, hogy hatalmas az ismeretségi köröm, erős network van a kezemben, mert az a huszonöt év, amit színpadon töltöttem, most gyümölcsözik. Annak ellenére, hogy húsz évig nem éltem az országban, gondosan ápoltam a kapcsolataimat, és bármikor hazajöttem, majdnem minden este színházban ültem. Csodálatos azért dolgozni, hogy egy nyári színházat magasabb művészi szintre emeljünk. Látni, hogy telt házzal megy, és örömet szerez a nézőknek, mert jót látnak – ez nekem mindennél többet ér. Az igényesség a fontos! Az sem zavar, ha a válogatásaim során rossz előadást látok, mert abból is sokat lehet tanulni. Mindenkit tisztelek, aki felmegy a színpadra.

Hova tervezel utazni idén?

Reményeim szerint Üzbegisztánba. Az is olyan, úgymond megkérdőjelezett ország, mint például Irán vagy Szaúd-Arábia. Minden ország más, mint amit mondanak róla. A valóság sokkal árnyaltabb, mint a róla alkotott képzeteink. Rengeteget tanulok a propagandáról, annak hatásáról, hogy milyen ereje van, amikor egy országot vagy népcsoportot egysíkúan mutatnak be. Ha odamész, látod, hogy a valóság mennyire más. Ahogyan az előadásokat, úgy az országokat is meg kell nézni; csak akkor tudsz hiteles véleményt kialakítani róluk, ha a saját szemeddel láttad őket. Szerelmes vagyok Iránba, a Perzsa-öböl melletti részébe vissza akarok menni. De Üzbegisztán, Bukovina is újra a listámon van, és persze Amerika is nagyon hiányzik. Csak győzzem idővel, szabadsággal, pénzzel, egészséggel. A szorongást érdemes minimalizálni, mert a sors sokkal nagyobb rendező, mint amilyennek gondoljuk. Az egész életem csupa meglepetés volt olyan fordulatokkal, amelyekre álmomban sem gondoltam volna. Nagy formátumú álmodó az univerzum; jóval nagyobb dolgokat tervez ránk nézve, mint mi magunk – és ebben hinni kell.

Fotók: Kállai Márton