Altest-est csipetnyi tragikummal

Időrendi sorrendben tehát sorra tanúi lehetünk kis Magyarországunk hányattatott életének, méghozzá legtöbbször nagyon konkrét és szélsőséges modorban. Aztán vannak pillanatok, amikor nagyon hülyének érzem magam.
Mert néhányan nevetnek és nem tudom, hogy én miért nem. Vagyis nyilván azért, mert nem értem a burkolt utalást a színpadon valószínűleg túlburkoltsága végett.
Pedig itt élek, ismerem a történelmet, az elmúlt évek politikai tündökléseit és bukásait. És néha mégsem értem, mit akarnak mondani. Mert az ugye egyértelmű, ha Scherer Péter jelentőségteljesen piros öltönyben, kalapáccsal a kezében jelenik meg a színen. Meg a kupolából leereszkedő Werner Tilo sem cselekszik rébuszokban, miként terepszínű cuccban, taszári életérzése teljes tudatában ajánlja fel, hogy jól megvédi a badarságot cserébe, ha később érkező véramerikai csapatépítő kollégájának is szót fogadunk - akit egyébként szintén ő alakít -, miszerint legyen Badarka egy óriási nagy Central Parking Center és legyenek benne a badarok parkolóőrök vagy autómosó szakemberek tetszés szerint.
Az is nyilvánvalóvá válik ugyanis e feltétlenül meggyőző szónoklatból, hogy hát mi nem kelet-európaiak vagyunk ám, hanem bizony tősgyökeres közép-európaiak. Innen ugye a Central. Szóval van, hogy a poén úgy ül, ahogyan az igazi politikai kabaréhoz illik. De közben ez csupán ennyi. Politikai kabaré néha jól működő, mókás utalásokkal.

Az persze világos, hogy e tánc felidézi négyévnyi alcsúti - vagy felcsúti, ki tudja már - élményeinket, de azért eme események ennyi tettet nem érdemelnek. Van azért itt még egy szegény családunk is, így a móka-kacagás közepette, akiknek bepillanthatunk kevéssé irigylésre méltó életébe. Ezek a jelenetek tényleg gyönyörűen tragikomikusak.
Ahogyan anya (Csákányi Eszter) és családfő (Terhes Sándor) két újszülött gyermekét (Sárosdi Lilla és Nagy Zsolt) próbálja ételhez juttatni, az néha tényleg megfagyasztja a levegőt. Ahol az előétel szotyi, a főétel szotyi és a desszert is szotyi, ha egyáltalán marad, ott már minden olyan végzetesnek tűnik.
Ott már bizonyossá válik, hogy azért e medencében tényleg élnek hihetetlenül szegény emberek, akik nem csak a tévécsatornák oknyomozó riportereinek agyszüleményei, ahol eljutnak arra a hátborzongatóan groteszk pontra, hogy gyermekük csonka lábfejét fogyasztják ebédre, majd sorra a megmaradt testrészeit. Mert ugye a vezetés azt mondta, ha nincs mivel etetned a gyermekedet, edd meg a gyermekedet. Két legyet egy csapásra. Le van a gond kópékról, meg aztán hús is kerül.

Végigfut még egy szürreálisan igaz ötlet az estén. Werner Tilo először EU-tagként érkezik egy kottonnal meg néhány zacskó csipsszel, később taszári védőként, utolszor pedig nagy átverőként a tengerentúlról. A vele szemben álló badar nép pedig tisztára, mint egy kiéhezett marhacsorda, vadul bólogat és issza az idegen érthetetlen szavait.
A közös nyelv hiánya, ami a valóságban természetesen nem szó szerint értendő, ezúttal egyértelműen mutatkozik meg. No meg a minduntalan feltűnő, gyanús alakot formáló Mucsi Zoltán is nyilvánvaló jelenség, aki fura aktatáskákat és bőröndöket ad át a látszólag galamblelkű vezető politikusoknak, majd karonfogva távozik velük a teniszpályára.

Vannak tehát e közös munkának valamelyest színházi értelemben is értékelhető részei, ám leginkább zenés-táncos viccestként aposztrofálnám. Amit ugye lehet nézni a Mikroszkóp Színpadon. Mert ott lehet tudni, ha odamegy az ember, akkor azt kapja. Nem többet, nem kevesebbet, azt.
A Krétakörtől pedig újító szellemű reformszínházat, no de mindenképp színházat várok. Annak ellenére, hogy Bánki Gergely, Csákányi Eszter, Gyabronka József, Láng Annamária, Mucsi Zoltán, Nagy Zsolt, Péterfy Borbála, Rába Roland, Sárosdi Lilla, Scherer Péter, Terhes Sándor és az új, remekül beilleszkedő tagok: Katona László, Viola Gábor és Werner Tilo mind-mind hihetetlenül maximálisan jelen vannak a színpadon fizikai és szellemi mivoltukban egyaránt, ez mégsem volt számomra egy színházi este. Nekik sem sikerülhet mindig.