Bulvárkatyvasz a Pesti Színházban

Novák Eszter rendező az előfüggönyre vetíti a történet szerinte lényeges, amúgy inkább lényegtelen, kiragadott mondatait, ami a némafilmek világába röpíti a színházi közönséget. A Kitty Flynnt alakító Buza Tímea (fotó), aki magas sudár alakjával és erős arcvonásaival Sütő Irénre, a Vígszínház egykori színésznőjére emlékeztet, az egész első felvonásban úgy meresztgeti a szemeit, hogy a Sütő Irénnel való összehasonlítást azonnal visszavonom.
Más színészi eszközei bizonyára nem lévén, a rendezővel egyetértésben úgy gondolhatták, hogy egy buta lányt elég a szemmeresztgetéssel hitelesen megjeleníteni. A Vígszínház színészeit valójában nem lepte meg sem a szerző, sem a rendező, ők elég edzettek, s ki-ki a maga módján reagálta le, saját szakállára formálta meg a ráosztott szerepet.
Szegedi Erikának már nagy rutinja van, nem először játssza az ilyen nőtípusokat. Feltűnően jó volt Venczel Vera az aggszűz vénkisasszony szerepében. (Nagy kár, hogy közel két évtized úgy ment el mellette, hogy nem játszott karakterszerepeket, pedig lehet, hogy ma már a legnagyobbak között tartanánk számon.) Vallai Péter, Harkányi Endre, Tahi Tóth László játszik, ahogy szokott. A fiatal Tóth Attilának nem jutott könnyű szerep, de ő legalább megdolgozik azért, hogy elfogadható legyen. Kaszás Gergő viszont félelmetesen jó.
Akár némán van jelen, akár akcióban, puha gengszterkalapjában halál elegánsan hozza a milliomos kasszafúró figuráját. Érezhető, hogy ő volt az, aki nem hagyta magát eltéríteni a rendezőtől. Csinálta - nagyon helyesen -, amit az ösztöne, színészi tapasztalata diktált. Ha lenne magyar filmgyártás, nagy filmszínész válhatna belőle. (Az viszont szomorú, hogy lassan negyvenéves lesz, ennek ellenére hangképzése még mindig megoldatlan: ugyanúgy mutál, mint főiskolás korában.)
Nagyon találó és jó Varró Dániel dalszövege és Lázár Zsigmond forró hangulatot keltő zenéje. Khell Zsolt díszletei egyszerűek, de nincs is többre szükség.

Van a második rész vége felé mintegy nyolcpercnyi abszurd játék, amikor az esküvőre indulnának a történet szereplői; ez igazán fergeteges (bár korántsem valamennyi néző számára érthető), s megsejtet valamit egyfajta feltételezett írói szándékból, aminek azonban sajnálatos módon sem korábban, sem később nincs nyoma. Ez a nyolc perc is valójában más abszurd darabokból, például Mrożek Tangójából köszön vissza. Mert van itt, kérem, minden! Idézőjelbe téve vagy sem, utánérzések kavalkádját látjuk. Például egy az egyben át van ültetve a Pretty Woman című filmből az első rácsodálkozó találkozás az operával. Paródiáról azonban nem beszélhetünk.
Miután a semmitmondó, lineárisan futtatott történetet a szerző hol irreális, hol meghökkentő játékkal és szöveggel megerőszakolja, az egész zagyvaság teljesen érdektelenné válik a néző számára.
Színházi életünk jelenlegi állapotának hiteles tükörképe ez a produkció. Nagy kérdés, hogy az amúgy kitűnő erőket felvonultató Pesti Színháznak miért volt szüksége arra, hogy ezt a darabot bemutassa. Érthetetlen, hogy egy XXI. századi magyar színműíró, amikor már bármit bátran kimondhat, amikor már nem kell régmúlt korszakokba, allegorikus mondatokba helyeznie gondolatait, akkor miért pazarolja tehetségét ilyen darabok megírására? Mai életünk annyi ötletet kínál akár fergeteges komédiára, akár abszurd krimire, miért kell szívós munkával egy hajánál fogva előrángatott, 1870-be helyezett, agyament történettel bajlódni?
Megfejthetetlen, hogy milyen okból, milyen céllal keletkezett a Kitty Flynn, melynek a szerző által megadott műfaji meghatározása már önmagában gyanút keltő, hiszen azt sugallja, hogy az író maga sem tudta, mit írt és miért. Ha manapság ilyen irodalmi próbálkozás magyar színpadra kerülhet, akkor javaslunk egy új - ugyan nem irodalomelméleti, de legalább adekvát - műfaji meghatározást: katyvasz.