A kaposvári színház évtizedek óta kiemelten foglalkozik politikai témájú előadásokkal: jóféle közéleti színházat, politizáló, moralizáló színházat szinte csak itt lehet látni. (?) Az idei évad nyitó előadásaként Réthly Attila rendezte Büchner: Danton halála című színművét. Már a darabválasztás is jelzi, hogy nincs eltompulás, a színház figyel és reagál a körülötte lévő világ eseményeire, folyamataira. Sok szállal, szervesen illeszkedik ez a bemutató is a hosszú évek alatt kiépített kaposvári stílusba, iskolába ? ez nem újdonság, bár minden egyes alkalommal rá lehet csodálkozni az összefüggésekre. (?)
Dalolnak a kurvák, miközben sorra hullnak a fejek Párizs utcáin, lendületben a nyaktiló. A gyilkolásnak ezt a féktelenségét és megállíthatatlanságát a háttérben tartja a rendező, és engedi a komótos magyarázást, beszélgetést, azt az illúziót, hogy a szavakon bármi is múlhat. Nincs rohangászás és ordítozás, mint annyi más Danton-előadásban. Réthly nem sietteti a játékot, hanem inkább lelassítja a tempót, így minden szónak, mozdulatnak, rezdülésnek súlya van. (?) Az előadás komótos kiszámítottsága miatt jut idő megrágni a mondatokat, és felfejteni, hogy a francia forradalom nem múlt el, vagy talán már annyiszor átsöpört rajtunk, hogy a nevét is elfelejtettük. Mert mi a lényeg? Hogy képesek vagyunk-e intelligensen egy élhető világot teremteni, és túllépni az önpusztítás gyakorlatán. Az előadás válasza kérdőjeles, és inkább a nem felé hajlik.
(?) Remek a társulat összjátéka: láthatatlan kapcsolathálót építenek, törékeny rendszert, melyben otthonosan mozognak. (?) Miközben nézzük, lefegyverző az okos férfiak érvelése, és bódító a nők éneke, ám a végén a kör önmagába zárul.
(Sőregi Melinda, Kritika)
GEORG BÜCHNER:
DANTON HALÁLA
Fordította: Kosztolányi Dezső
Dalszövegek: Eörsi István
Szereplők:
GEORGES DANTON: SARKADI KISS JÁNOS
LEGENDRE: LECSŐ PÉTER
CAMILLE DESMOULINS: NAGY VIKTOR
HÉRAULT-SÉCHELLES: NYÁRI OSZKÁR
LACROIX: KELEMEN JÓZSEF
PHILIPPEAU: KALMÁR TAMÁS
THOMAS PAYNE: KOVÁCS ZSOLT
ROBESPIERRE: KOCSIS PÁL
SAINT-JUST: NÉMEDI ÁRPÁD
BAR?RE: VÉGH ZSOLT
FOUQUIER-TINVILLE: KARÁCSONY TAMÁS
SIMON: GYURICZA ISTVÁN
SIMONNÉ: MÁRTON ESZTER
JÚLIA: BARTSCH KATA
LUCILE: PETŐ KATA
MARION: VARGA ZSUZSA
ROSALIE: URBANOVITS KRISZTINA
ADELAIDE: NYÁRI SZILVIA
POLGÁR, KÉPVISELŐ: TÓTH BÉLA
Zenészek:
ZSÁGER VARGA ÁKOS, CSÍKVÁR GÁBOR, EKKERT MIKLÓS, SEBESI TAMÁS, BÁRÁNY TAMÁS, KOVÁCS MÁRTON
DRAMATURG: Ari-Nagy Barbara m.v., Eörsi István
DÍSZLET: Fodor Viola m.v.
JELMEZ: Ignjatovi? Kristina m.v.
ZENE: Kovács Márton m.v.
FÉNY: Memlaur Imre
RENDEZŐASSZISZTENS: Hollósi Katalin
SÚGÓ: Csorba Mária
ÜGYELŐ: Székely György
RENDEZŐ: Réthly Attila
Talán a másnaposságérzés. Egy nagy buli utáni katzenjammer. Hogy ez a buli mi volt, forradalom vagy rendszerváltás, vagy akármilyen közös összejövetel, az majdnem mindegy. Mert már utána vagyunk. Épp józanodunk belőle kifelé. (?) A helyszín jókora közös tér, lakás, klub vagy gyűlde, (?) össze nem illő ülőbútorokkal, amilyenek elhanyagolt közösségi intézményekben szoktak fölhalmozódni évtizedek során, mert nincs pénz kicserélni őket. Mindvégig ez marad a játéktér, minden cselekmény színhelye, utca, konvent, lakás, bordély, bíróság, börtön ? az utóbbi a süllyesztett zenekari árok ?, minden szereplőnek ez a tartózkodási helye, többnyire egyszerre vannak jelen, vagy ki-be járnak. Pulóveres-zakós-ballonkabátos-nadrágtartós-aktatáskás társaság.
Másnapos Értelmiségiek Klubja. Vagy a Történelmi Buli Közösségi Ház.
A szereplők gyártják és magyarázzák a történelmet. Csinálják és beszélnek róla. Cselekszenek és ideologizálnak. A ?forradalom" nem kiemelt esemény, hanem mindennapi rutin; miközben zajlik, felelősei heverésznek a pamlagon, kifordulnak a kártyaasztal mellől, élik családi vagy hivatali életüket a permanens társaságban. Valami pállott közöny és szürkeség telepszik az egészre. Senki sem hisz semmiben. Az elvek és elvtelenségek egyaránt alkalmiak, akárcsak következményeik. A lumpen Simon házaspár szítja a hangulatot, mackónadrágban, partvissal és cekkerrel. A cekkerben szirénázó rendőrségi tölcsér, Márton Eszter és Gyuricza István egymás kezéből kapkodja ki, hogy kihangosítva uszítson a saját pártja mellett, a másik ellen. Egyikük dantonista, másikuk robespierre-ista. Útszélien szidják egymást és az ellenpárt híveit. A politikai elit ugyanezt teszi választékosabban, időnként még érveket is kevernek bele. Fádan ténferegve vagy lazán heverve, esetleg mereven ülve ? ki-ki mentalitása szerint ? hallgatják a másik szócséplését. Néha kilépnek a szerepükből, hogy elénekeljék Kovács Márton hol dzsesszes, hol kuplés, hol weilles songjait, melyeket Eörsi István elmés, pengeéles, racionális verseire írt ? szerzőjük talán egy próbán még tanúja lehetett a brechti elidegenítő technika működésének.
(Koltai Tamás, Színház)
