Nyelvéről híresült el idővel leginkább. Világsztárok magyar hangja. Önmaga jobbik énjének hangja. Nyugalom, biztonság, megbízhatóság. Behízelgő férfikellem. Alkalmas klasszikus versekre, emelkedett prózai főszerepekre. Alkalmas kortársi hősökre, karakterszerepekre. Darab ideig zenés színművekben is működött. Némileg nehezen követhető volt további pályamozdulása. Alig rajtakapható, melyik színházból hová szerződött át. Állandósult már? Vagy útközben van még? Több nagy szerepben volt hallható a szinkronban, mint látható színházban-filmen.
Most a Magyar Színház szobaszínházában, a II. emeleti Sinkovits Imre színpadon adta elő péntek este Csengey Dénes (1953-1991) monodrámáját. A cella (1983) Villon zárkájában történik. Bemutatták Kecskeméten, Jancsó Miklós rendezte benne Sziki Károlyt (1984).
Lombtalan fa. Durva kötél lóg le, hurokkal végén. Farönk. Bilikék zománcozott éjjeliedény. Ez a tér. Körbezárva nézőkkel. Őze Áron tervezte a buddhista kolostorok kertjében álló árva fát, amit világszerte Godot-előadások tettek teátrális közhellyé. Őze egyben rendezője a színésszel ketten jegyzett előadásnak.
Sötétben Szakácsi előbb hanggal jön be. Villont mond hangfelvételről. Múlt időbe helyez mindent, mintha hangarchívum ásatásából bukkant volna felszínre a rögzített vers. A versek megszakításával Szakácsi elmondja Villon-börtönnapját. Természetesen, Csengey Villonáról van szó. Szakácsi ezzel a korhely, sok bűnnel terhelt, rovott-múltú költővel vállal azonosságot, akit elítéltek, olyannyira elítélő véleménye van a kinti szabadokról. Gőgösen lenézi továbbra is mindazokat, akik nem fogadták el horkanásait a rossznak és bűnösnek, megvesztegethetőnek és szabadságát gátló, kémkedő és fenekedőnek tartott világ ellen.
A színészi nagy testamentum plasztikus kézmozdulatokkal, élesen elválasztott, megjelenített karakterekkel, a bitó alatt poentírozott akasztófahumorral, jó ritmusban győzi Csengey bőbeszédű monológját. Drámának nem nevezhető. Villon életének színpadi megjelenítésébe sokaknak beletört a bicsakjuk. A középkor francia vagányköltőjének, részeges útonálló poétájának élete tele van dráma eseménnyel. Ő maga azonban nem drámai hős. Vele, nem benne történnek az események. Szakácsi nem is úgy fogja fel, hogy egy halálraítélt elszámolása lenne a világgal játszott monodrámája. Inkább leszámoló szónoklatot intéz a megvetett, rusnya, besúgókkal és önző elhízottakkal teli világhoz. Utoljára beolvas, odapörköl, orrok alá dörgöli mindazt, amit hangfelvételről, igazi költőként és igazi előadóként elmondott mikrofonba. A színész maga tervezte szellemes és színes hacukáját. A jelmez többet mutat meg testéből, mint eltakar. A színész szaktudása, színpadi gyakorlata többet fed el igazi személyiségéből, mint inkább az elképzelt pózt eleveníti meg.
Sötét. Vége. Szakácsi Sándor visszajön szürke pulóverben. Bemegy a sorok közé. Végigmegy a nézők között. Kit csak megérint, kit megsimogat, másnak megköszöni, hogy eljött, nőknek kezet csókol, vagy arcon öleli őket, lekezel az urakkal, van, akinek bemutatkozik, fogadja az elismerést. Nagyon kedves. Mosolygós. Egyszerű. Mélyen őszinte. Szép színházi szertartás. Búcsúzkodás az együtt töltött este után.
Szerző: MGP
Fotó: Korniss Péter
