Beérkezvén a Tűzoltó utcai volt orvosi műszergyárból lett kulturális Tűzraktérbe: feladat megkeresni, hogy az ipari romban hol játszanak. A lépcsőház fordulóiban fáklyák adnak némi fényt, nehogy beleess az üres liftaknába. Az udvaron kávéház működik. Az épület olyan romantikus, mintha Horace Walpole 18. századi gótikus regényének kísértetjárta és vérző arcképekkel telt kastélya volna. A szutykos emelet egyik termében szedett-vedett székek. (Kevesebb ülőalkalmatosság, mint néző.) A mennyezetnél egy fickó áll, festményt készít a falon. Háttal a nézőknek, elmerülten dolgában, mindvégig fest. Úgy hívják: Goschler Tamás. 25 éves. A végső tapsnál csak noszogatásra fordul hátra, megköszönni a tapsot. A nézők jobboldalán a sarokba beszorítva Keresztes Zoltán, Takács Márton, Kovács Bálint, több hangszeren is. Ha többen lettek volna, elnézést, de csak őket hirdeti a színlap.
Atlétatrikóra vetkezett/öltözött fickók sürögnek (a játékszabályok szerint csak azok nevét lehet írásba foglalni, akiket kiír a színlap). Egészen természetesen nyüzsögnek, míg csak egyikük kopasz fejére nem rak szőke, bongyor parókát, és idegen hangon meg nem szólal. Ha már nem a saját hangjukon beszélnek: megkezdődött az előadás.
Eloxált ipari rácsokkal elválasztott a felső tér. Kiválik a homályból két női alak. Szantner Anna és Berki Mónika. Mintha az arab hódoltság építészeti divatja otthagyott rácsos ablak mögül énekelnének bánatos, szerelmesen vágyakozó dalt.
A trikós fickók mindent elkövetnek, hogy könnyét vegyék az érzelmes daloknak. Szappanbuborékokat fújnak az énekesnőre, aki esernyővel védekezik, lavórt hoznak be a tenger hullámait érzékeltetendő, ipari roncsokat vonszolnak színre, cintányérokkal, huzalokkal, mikrofonokkal rendetlenkednek, esetlenkednek a fényszórók kezelésével, szerelmesen elalélnak a nótákat hallgatva, vagy belealszanak az érzelmességbe, egy megtermett fickó odafent rácsot fűrészel a dal alatt, s mivel nem jár eredménnyel: szikrákat hányó elektromos fűrészt alkalmaz.
Mozgalmas marháskodás foglalja keretbe a fájdalmas szerelem dalait. Szantner és Berki rezzenetlenül végzik spanyolnyelven előadott hangversenyüket minden számhoz tetőtől talpig gyorsöltözéssel átalakulva és megőrizve személyiségüket. Fodros, hispán hacukák helyett, revüdonnák cifra jelmezei helyett mintha fehérneműkben énekelnének. A kabaréest ünnepien otthonos. Emelkedetten köznapi áhítatosan közhasználati cikként működő érzelmes dallamosságával. Kerékbe törve a magyart Berki (a Merlin Színházhoz csatolt Atlantis színház tagja) elénekel egy Karády-dalt, mintegy zenetörténeti eligazításul, hogy a spanyol nóták nem népdalok, hanem egyidejű slágerek.
Szépen énekelnek (Szantner az Egy Kiss Erzsi zene bandával is fellép rendszeresen), szép a spanyol kiejtésük. Fontosabb azonban, hogy az esten megjelenik a duende, a megmagyarázhatatlan és elsajátíthatatlan varázslat. Elsajátíthatatlan, mert vagy van valakinek duendéje, vagy nem hozza meg soha bármennyi gyakorlás sem.
Mellékesen megjegyzendő: mintha forralódna valami pincékben, fészerekben, elhagyott laktanyákban. Színházra merőben kényelmetlen helyeken színház virágzik ki. Miközben a színházak megállíthatatlanul fonnyadnak. Ha megszabályozásukra a politikusok törvényt is hoznak, megnézhetjük magunkat.
szerző: MGP
