Közeleg az idő

A megnyitóbeszédek protokoll fuvalmaira kevéssé voltam fogékony, minden arra jövő pécsi ismerőssel Takiról beszéltünk (Takáts József, Pécs 2010 Kulturális Főváros pályázatának írója, csináltam a tavalyi POSZT-on egy komoly interjút vele. Most a lemondásáról, finom, de határozott félreállásáról beszélgethetnénk, amely ha nem is országos ügy, de mégiscsak az, mivel a hatalom és a segíteni akaró, a nagy ügy érdekében kompromisszumra kész értelmiségi tűrőképességének határairól szólhatnánk, ha nyilatkozna, de szerintem bölcsebb ő annál...) Eközben a pécsi polgármestert talán a poénkényszer hajtotta, s bár minden tiszteletem az övé, hogy anyagi támogatást nyújt egy ekkora rendezvény részére, ezzel a színházi szakmát és a várost is helyzetbe hozza (rajtunk múlik, mennyire használjuk ki), de mégsem kellene fáradt, alpári poénokat tarkított nyitóbeszédet rögtönözni. Jordán is viccesen próbált beszélni, gimnazista koromban hallottam József Attilát mondani, az jobban állt neki, meg a kaposvári színházból rémlik fel a Marat/Sade-ból, nem irigylem a mostani pozícióit. No de amikor Jordán Cseh Tamást szólítja színpadra, kicsit megállt az idő. Talán két számot játszott, visszhangzik még a fülemben a Shakespeare William és hogy ketten húztuk fel az Icát a negyedikre. Cseh élvezte a színpadot, úgy mosolygott, ahogy a kisfiúk tudnak, eleven volt és energikus.

De irány a színház. Közeleg az idő.
Nagyon jó a színház előtt ácsorogni. Ahogy eltelik ez a negyed óra, tíz perc, lehet beszélgetni. Akadnak ismerősök, megint Taki a téma, most már a második forrásból tudom meg a lemondás okait, a hír ugyanaz, de nem illik kikotyogni.
Szóval Közeleg az idő.

Márton András a következőket mondta az előadásról:

"Két részből áll a darab, két műfajú és témájú, nekem a második felvonás tetszik igazán. Gyönyörűen játszák. Gyönyörűen bánik a rendező a térrel, mindent tud a színházról, csak egyet nem - Mohácsival együtt - húzni! Merészen meghúznám. De a darab végébe - a kiürült születésnapi dekoráció marad a színpadon - az ember szíve belefacsarodik, az első felvonás mulatságosan zajlik, az engem nem nagyon érdekel."

(Line Knutzon: Közeleg az idő; Új Színház, Budapest rendezte: Vidnyászky Attila)

Az ötödik sorban ülök, az ötödik széken. A színház tele, és ahogy elindul az előadás, egy kis tompaság után élvezni lehet a darabot. Illetve ez nem is Line Knutzon: Snart kommer tiden-je, ez színtiszta Vidnyánszky. Nagyon erős rendező (az ilyen megállapításaimon mindig el kell gondolkoznom, ki a fene vagyok én, hogy az mondom Vidnyánszky Attiláról, hogy nagyon erős rendező? Ha azt írom valakiről: nagyon gyenge rendező, akkor mi van? Valahogy annyira az előadás hatása alá kerültem, hogy még mindig kommentálnom kell magam - elnézést kérek érte, de folytatom). Nem is tudom, hogy ez erő-e? Valami olyant kap a néző, amit színházban ritkán. Nem történetet. Nem komédiát. Nem tragédiát. Jó, burleszk hatású az első felvonás, annyit viccelnek és improvizálnak, hogy attól egyrészt röhög a nézőtér, másrészt, beletapsol az előadásba. Nem operettet nézünk, hékások! És mégis, én is tapsolok, mert kiprovokálják belőlem ezek az ócska komédiások. És amikor megcsókolják a békát, s királyfi lészen belőle Hát?! A színház határaival lehet viccelődni, sőt, kell is. Láttam már ezt a darabot (most a szakmai kívánalmak szerint le kellene írni, hol, mikor, ki rendezte, de nem sok kedvem van hozzá, akit érdekel, járjon utána! De nem, ilyet mégsem illik, pedig de jó lenne), abban az értelmezésben - Szilágyi Eszter Anna rendezésében, Árnyékszínház - el volt komolykodva darab. Nem mintha arra nem lenne alkalmas ez a szöveg, ez az abszurd, mégis logikus, végtelenül jól kiszámított vázlatkönyv, csakhát valahogy ott nem működött a dolog. A vállalás nagy volt, a megvalósítás már kevésbé sikeres. Vidnyánszky Közeleg az idője érvényes előadás (na, ez már megint valami nagyot mondani akarás a részemről, de nehéz, s még tanulnom kell pozitívan beszélni színházi előadásokról, tudják Pécsett élő színházkritikusként ez az öröm ritkán adatik meg). A előadás érvényessége abban rejlett (azt soha nem tudom eldöntetni, hogy múlt, vagy jelen időben szóljak egy előadásról, mert már láttam ugyan, de bennem még élő, eleven a produkció), hogy kegyetlenül végigviccel élethelyzeteket, olyan alapszituációkat, amelyeknek kevésbé kacifántos változataiban mi magunk is előfordulhatunk napjában százszor. Ez az előadás rólunk szól. Erről a mai közegről, amelyben létezünk. (Ettől még nem érvényes egy előadás, de nekifutok mégegyszer).

A Közleg az idő egyszerre szól a halálról, a meghalni tudásról, de valami nagyon groteszk módon (mindig az képzetem a groteszkről, hogy egy terhes, szakálas öregasszony vitustáncol, de hogy honnan vettem ezt a hülyeséget?), egyszerre becketti ez a halál felé totyorgás, maszatolás, elviccelés, de nem csak az, mert éppúgy szól a szerelemről. Az a szó, hogy szeretlek tág értelmű, használhatja gyerek, felnőtt, lehet erotikus töltetű, semmit mondó, patetikus, kiüresedett, pornográf, s mivel milliószor elhangzik, éppannyi értelme van, sőt a szeretlek-nek az időben változó értelmű (sok a közhely, de majd oka lesz ennek is). Ezt mutatja meg Vidnyánszky értelmezése. S közben akkora színháztudás mozgatódik meg benne, hogy néha elcsodálkozom, magyarországi színházban ülök egyáltalán? Mekkorát szólhat ez az előadás az anyaszínházában? Mert itt idegen pályán is működött. Hogy szállhat a füst az Új Színházban? Másképp gomolyog? Más az akusztika, jobbak a fények? Élesebbek, pontosabbak a váltások? Az esőgép nem csak finom permetet képes kibocsátani, vagy az volt a feladata? Néha azt hittem liszt szitál. Vagy az is volt? Néha víznek tűnt. Ezek csak nüanszok, de annyi ötlet, geg és improvizáció volt egymás hátán, amely átlényegítette az egész színházépületet, felizzott a hangulat, s az ember szíve, hol elszorult, hol, mint lepke, repesett az örömtől! (Bár csak máskor is ilyen szintű előadások mennének a Pécsi Nemzeti Színház ,színpadán, óh Uram, Színházak magasságos Ura! Tégy valamit színházszerető Fiadért!).

Húztam volna ebből a szövegkönyvből. Valahogy a második felvonásra elfáradt az előadás. A tragikomédia nem tud olyan erős lenni, mint a burleszk, s bár Nagy Mari Knuttebarn-ja következetesen kegyetlen 55 éves kislány, mégsem tud annyira balkánian közép-európai lenni, mint az első felvonás improvizatív örömködése.
Érdekes, mennyi színházi közhelyet láttam a színpadon, aztán mégsem vált unalmassá. Ahogy a gyönyörű Györgyi Anna (Rebekka) öregasszonyossá lesz, vagy ahogy négykézláb nyüszítve ordít a fájdalamtól, ahogy Rudolf Péter (Hilbert) maradék haját igazítja, ahogy Gáspár Sándor (John) saját magát karikírozza pofavágásaival De ezen túl is tudtak lépni, rendezés és improvizáció együttesen gyönyörűen nyerítő hangokat váltott ki a közönségből. Például egy soproni színházigazgatói mélyen elnyújtott baritonból basszus fele elhajló öblögetős höhögést és számos számomra ismeretlen negyvenes hölgy felciccogó nyivvantását.

Egy trófeát begyűjtöttem az előadásról! Egy igazi patkányt! Kikérem magamnak, hogy Gáspár Sándor patkánnyal dobálódzék a magyar színházi szakma örömünnepén! Kikérem magamnak, hogy pont engemet vett célba! Kikérem magamnak a Magyar Színikritikusok Állatvédő Ligája nevében, hogy élő aranyhalakat csúzlizzon fel a zsöllyére! Így kívántatik a kukucska színház éltes falait hasogatni?! Ez smafu! Abzug Gáspár! (Előadás után nagy büszkén vittem a "trófea patkányom", s még vacsora közben az étteremben is farkánál fogva időnként megpörgettem, s boldogan éretlenkedtem a többi vendég, s a pincérek rosszalló tekintetétől követve! A nemes állat immáron otthonom egyik díszéül szolgál!)