Anton Pavlovics Csehov, a XX. századi lélektani dráma előfutárának tekintett orosz író Sirály című drámáját Szász János Balázs Béla-díjas filmrendező, érdemes művész vitte színre a bostoni teátrumban.
A magyar rendező munkájában nincsenek szamovárok, susogó fehér ruhák és parasztingek, a darab gyorsan szertefoszlatja a Csehov-közhelyeket, mielőtt azok bárkinek eszébe jutnának. A színpadon egy nyirkos, lepusztult alagút vagy barlang képe, pocsolyákkal, szétmálló ikonokkal a falakon, mindez Szász szerint egy elhagyott színházat idéz 200 ezer év múlva.
"Különös, időnként önparódiába fordulással fenyeget, de a maga hátborzongató szépségében, titokzatos árnyaival, és furcsaságában, működik" - állapította meg a lap kritikusa, Louise Kennedy az előadásról. Mint hozzátette, azért működik, "mert, mondjuk ki, Anton Csehov elméje is elég furcsa hely lehet".
A kritikus történelmileg hű munkának nevezte Szász János rendezését, amely elidegenít a Csehov-darab múltbeli furcsa figuráitól, ugyanakkor paradox módon közelebb hozza azok jellemét a maguk csodálatos részleteivel. A nedves üregben levő, történelmi díszleteiktől megfosztott személyek, Csehov egoista, idegbajos, depressziós hősei olyan sajátos, emberi személyekként jelennek meg, akiket akár mi is ismerhetünk.
Szász János egy furcsa új világot teremtett Csehov darabjához, miközben gondos figyelmet fordított a szöveg érzelmi és intellektuális mélységeire. "Nem arról van szó, hogy a látványos effektusok érdekében (a drámát) a feje tetejére állította, hanem újraalkotta, annak érdekében, hogy hű maradjon ahhoz, ami az ő értelmezésében a legmélyebb lényege" - írta a kritikus.
Az alaposan átgondolt modernizált darab mögött kétségkívül nagy ívű gondolat húzódik, és nem az, amire az ember számít. De a megteremtett keretek között, az egymással harmonikusan együttműködő gyakorlott színészek igazi, alapos, érdekfeszítő előadását lehet látni. Erre van szüksége a színháznak most és biztos, hogy erre lesz szükséges 200 ezer év múlva is - írta a The Boston Globe.
