Mérges pókok

Északon Stephen King és hasonszőrű írótársai zakkant lelkű hőseit találjuk, míg dél az inváziók hazája, ahol jóképű és jófogú hősök lőnek az utolsó töltényig, igyekezve visszaverni az épp aktuális inváziót.
Ki tudja, talán még a polgárháború idejéről maradt meg a déliekben ez az ostromlottság-fóbia, ráadásul ezek a szabad és korlátlan fegyvertartás mellett legharcosabban kiálló államok, márpedig ahol fegyver van, azzal lőni kell, és erre nincs jobb alkalom, mint egy jó kis invázió.

Az invázióra pedig szinte bármilyen élőlény jó: krokodil, kígyó, patkány, méh, madár, dinoszaurusz, vöröskatona, polip, cápa, piranha, csiga (!), halott háziállatok, óriásgiliszta, zombik, vámpírok, marslakók, egyszóval bármi, amit fog a golyó.
Ennek a típusnak követője és egyben stílusparódiája a Mérges pókok, az inváziós filmek egyik hőskorát, az 50-es 60-as éveket hangulati elemeit idézi meg (hiába, a hidegháborús szorongás jó kis alapot teremetett akkoriban mindehhez).

A recept a régi: a felelőtlen ember beavatkozik a természet rendjébe, amiért aztán alaposan megfizet: itt most épp akkora pókok támadják meg a tipikus álmos kisvárost, mint egy mikrobusz, ráadásul ezek ötmétereseket ugranak, sajátos horkantó-sípoló dialektusban kommunikálnak, és áldozataikból előszeretettel készítenek helyes kis fehér gubókat.
Nincs is más hátra, mint hogy a villogó fogú és kötelezően félszeg hős, valamint a belevaló keménymellű hősnő levegye a falról a winchestert és utánanézzen a helyzet nem épp állatbarát megoldásának.
Indul is trancsírozás: hullanak a két- és nyolclábúak egyaránt, pókszál tekeredik, csáprágó csápol, sikoly sercen, hullik a töltényhüvely. Hogy a végén kik győznek, és egymásra találnak-e a szerelmesek, azt csakazértsem árulom el.

Mivel ezeknek a filmeknek a sztorija kábé annyi meglepetést tartogat, mint egy középiskolai menza étlapja, így a figyelem általában a tempóra és a technikai megvalósításra összpontosul.
Ha az eredmény nem is korszalkotó, a Mérges pókoknak egyáltalán nem kell szégyellnie magát B-szériás társai előtt. A rendező biztos rutinnal alkalmazza a "fuss és sikíts" filmek jól ismert eszközeit, a műfaji kikacsintásoknak köszönhetően pedig az összetevők között az ínyencek egy adag öniróniát is felfedezhetnek.
Tisztes iparosmunka, aki éppen egy sima menetre, vicces-izgulós szörnymozira vágyik, nyugodtan nézze meg; ha nem is klasszikus darab, egy csütörtök estét el lehet ütni vele.