A múlt nélküli ember - Történet a bizalomról és reményről

A fővárosba érkező férfit megtámadják a parkban, és csúnyán helybenhagyják. A fejére mért hatalmas ütéstől elveszti emlékezetét és egész addigi életét.
Miután beviszik a kórházba, a férfi szívműködése leáll, az orvos megállapítja a halál beálltát. Miután a nővér is elhagyja a kórtermet, a férfi hirtelen felül, letépi magáról a drótokat, a tükörhöz lép és határozottan helyére igazítja szétlapított orrát. Talán ez a momentum a legelgondolkodtatóbb az egész filmben. A halál, talán a társadalom fogaskerekei közül a semmibe hulló ember kilépését szimbolizálja valamiképpen, hiszen, ahogy az orvos is mondja: jobb meghalni, mint emlékek nélkül élni.
Pedig, ami ezután történik, mintha maga az újjászületés lenne. Az önállósodott élőhalott a kikötő mellett élő csavargók és munkanélküliek között lel menedékre. A borzasztó szegénység ellenére, ezek az emberek igazán Emberi módon bánnak az elesett jövevénnyel, megetetik, ápolják, szereznek neki állást és otthont is.
Főhősünk így lassan talpra áll, és új életét megpróbálja jobban megbecsülni, mint az előzőt, melyet valószínűleg ugyanúgy eltékozolt, mint mindenki. Terveket szövöget, melyben nagy szerepet kap az üdvhadsereg egyik nővérkéje, akibe a férfi első pillantásra beleszeret. Munkát keres és megpróbál normálisan élni, szerényen, de boldogan.
A legnagyobb lökést talán az emberek adják ehhez a gyökeres változáshoz, hiszen mindenki kedves, egyenes és optimista errefelé, legalábbis így tűnik a filmből. Finnország lehet, hogy megőrzött valamit, amit más országok már elveszítettek: az emberek egymás iránti tiszteletét, figyelmét és a becsületet. Van még szívük megszánni egymást, megállni beszélgetni, megbízni egy ismeretlenben. A bizalom az, ami megdöbbentő számomra, mert ezt már nem nagyon ismerjük errefelé. A filmet nézve az embernek kedve támad jobban megismerni az ottani embereket.

Szóval a filmben mindenki "jó arc", az iszákos munkástól (aki fél a feleségétől, de azért fizetéskor benyomja a nyolc krigli sört) az álkemény biztonsági emberig, akinek Hannibál nevű kutyája a legszelídebb állat a föld kerekén és ráadásul még szuka is. Mindenki egyéniség, de csak csendben, szép nyugodtan.
Nem véletlen, hogy a film Cannesban megnyerte a zsűri nagydíját és a legjobb női főszereplőnek járó díjat is, a San Sebastian filmfesztiválon pedig az év filmje megtisztelő címet érdemelte ki.
Kicsit olyan, mint a Macskajaj, talán a nagy szegénység és az örök optimizmus miatt, de sokkal csendesebb, komolyabb, mélyebb.
Nem véletlen, hogy a rendező, Aki Kaurismaki, a finnek új reménysége, igen közkedvelt hazájában is végtelen embersége miatt. A rendező már bebizonyította eddigi filmjeivel, hogy egyaránt ért a humorhoz (Leningrad Cowboys menni Amerika) és a komoly témákhoz (Gomolygó felhők). Mostani filmjében nagyszerűen ötvözi a két végletet és egy mély, mondanivalóban gazdag, mégsem depressziós, hanem inkább reményt adó alkotással gazdagította a filmművészetet.