Néptáncszínház a Kelenföldi pályaudvaron

Valódi különlegességnek nevezhető Diószegi László koreográfus-rendező Brassói pályaudvar című, monumentális munkája.
Már a tavalyi Budapesti Őszi Fesztiválon tartottak bemutatót, majd az idén nyáron Krakkóban is zajos sikert arattak, mégis egy évet kellett várniuk az újabb budapesti fellépési lehetőségre.
Bár a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is támogatja a produkciót, ez kevés ahhoz, hogy folyamatosan jelen legyenek az ország vagy akár csak a főváros kulturális életében.
Tulajdonképpen mind a négy hétvégi bemutatóra szájhagyomány alapján gyülekezett a nagyszámú közönség (köztük igen sok értelmiségi, meglepően sok nyugatról jött külföldi, no meg gyerek) a Kelenföldi pályaudvar várójában, hogy tanúja legyen a nem mindennapi produkciónak.
Jöttek, hogy az óriási kavalkádban részesei legyenek egy táncházi találkozónál sokkal nagyobb élményt nyújtó előadásnak. Egy olyan előadásnak, amely rendkívüli módon tálalta a ma már csak határon túl élő magyar folklórt erdélyi, moldovai és magyar művészek előadásában.

"Sajnos ma Erdély nem haza, hanem váróterem, melyben fiataljaink csak egy átrobogó, alkalmas vonatra várnak" - idézi Böjte Csaba gondolatait Diószegi László rendező-koreográfus, aki a brassói pályaudvar egykori (vagy mai), semmihez sem hasonlító forgatagát ültette át Kelenföldre.
A brassói pályaudvar monumentális kohóként működött - vallja Diószegi. - Gyűjtőhelye volt a nagyvárosi szemétnek, a lerobbant szocialista kultúrának, illetve a kulturálatlanságnak, ugyanakkor a csillogó erdélyi sokszínűségnek, a közép-európai népművészetnek is.
Most itt Kelenföldön is - mint egykor Brassóban - egyszerre, egymás mellett és egymást kiegészítve láthattuk a soknemzetiségű Erdély csodálatos emlékeit; magyarokat, románokat, a Segesvárra tartó szászokat, a hetyke szalmakalapos havasikat, a Bukovinába utazó zsidókat és huculokat.
Ott voltak a Temes megyei sváb asszonyok is, akiket jellegzetes főkötőjük árult el.

A mintegy hatvan zenész (komplett fúvószenekar is) táncos, színész sokszínű eredeti öltözetben (jelmez: Gaug Ágnes), a különben szűkös váróteremben a dramaturgiai játéknak megfelelően mozog.
A több helyszínt (szcenika: Zeke Edit) a pályaudvari forgatagnak megfelelő fényekkel világítják meg, majd az egész trupp kivonul a sínekhez, ahol egy félreállított vagonba beszállnak, és csak János bácsi és Rebeka néni, meg egy szál hegedűs búcsúztatja őket.
Az előadás nem hagyományos néptáncszínházi produkció, hanem inkább az egyszeri, megismételhetetlen happening érzését kelti a közönségben.
Diószegi aprólékos, mindenre figyelő rendezése (pl. megjelenik két kempingsátras turista is, akik néma játékukkal színesítik a játékot) egy eltűnt, örökre elsüllyedt világot varázsol az egybegyűltek elé. A közreműködők: a Szászcsávási Zenekar (Küküllőmente ), a Baciui-i Fúvósok (Moldva), Zerkula János, Fikó Regina (Gymes), Máramarosi zenekar (Anasztlatina), Dszita Gábor, Nagy Bercel, Benke Gráci, Ertl Pétere, rusorán Gabriella, Rácz Attila (Ciceró), Skaliczky Andrea, Válaszút Támncegyüttes, Ordasok és sokan mások teljesítménye egyedülálló.
Amikor vége az előadásnak, a közönség egy pillanatra némán meghatódva vár, s csak aztán tör ki az elementáris taps.
Jó ideje találkozni színházainkban, különböző produkciókban sete-suta művi néptáncbemutatókkal, kár, hogy azok létrehozói nem ismerik Diószegi munkáját.