| Marius Von Mayenburgnak nagyon morbid dolgok járnak a fejében. Legalábbis drámái ekképpen engednek rálátni személyiségére. Többnyire ugyanis a családdal, pontosabban az üres kapcsolattalansággal átszőtt, szétesett családdal foglalkoznak művei. És ez így még túl szépen is hangzik ahhoz képest, mint amilyen szörnyű. Így van ez a Lángarccal, melyet néhány éve a Radnótiban láthatott először a magyar közönség Zsótér Sándor rendezésében és hasonlóképpen történik a Parazitákban is, melyet viszont a két évvel ezelőtti Uniós Fesztiválon mutattak be a berlini Schaubühne színészei Thomas Ostermeier rendezésében. Ez utóbbi igazi katarzisértékű előadás volt. A tökéletes ürességet olyasféle megfoghatatlan forrásponton mutatta meg, hogy a maximális végletek már természetesnek tűntek. |
 |
 |
|
| Péterfy Borbála és Csákányi Eszter | Péterfy Borbála, Terhes Sándor és Csákányi Eszter | |
| És tán pont e jéghideg forráspont jellemzi kellőképpen Mayenburg műveit, így másik kiváló írását, a Hideg gyermeket is. A Krétakör Színház pedig ezúttal arra tett kísérletet, hogy e drámát pasztellfényben izzó hűvösséggel mutassa be a Schaubühne rendezőjével, Wulf Twiehaussal. E kísérlet mindenképp tiszteletreméltó és bizonyosan fáradságos munka eredménye, ám a katarzis elmarad. |
 |
| Viola Gábor és Sárosdi Lilla |
| A Millenáris Fogadó Padlásán "íkeafíling" uralkodik. Az a bizonyos pontos, letisztult és egyszerű svéd hidegség. Narancsszínű kanapék, klasszikus formatervezésű tömörfenyő asztalok, műanyaggal vértezett polcosszekrény, gardrób, miegymás. Simán bele lehet képzelni egy kellemesen középosztálybeli német családot akár, akik mondjuk egy kíváncsi zombi érdeklődésével sétálgatnak az otthonos hangulatot cseppet sem árasztó berendezésben. |
 |
 |
|
| Bánki Gergely és Péterfy Borbála | Rába Roland | |
| Igazából két családról van szó, már ha ezt a szót, hogy család, szabad még használnunk esetükben. Mert tán jobb volna megtartani e szó csodaszép illúzióját emlékezetünkben úgy, ahogyan az ott él. És megfeledkezni arról, hogy erről a szóról csöppet sem idill, hanem inkább az jut eszünkbe, amit a színpadon látunk, ha az mégoly végletes és morbid is. Tehát van Apu, Anyu és lányaik, Léna és Tina. Aztán a másik vonalon Erika és Werner meg a csecsemőjük. |
 |
| Egy este egészen véletlenül e két "csoportosulás" egy helyre, a Poligám kávéházba beszél meg találkozót. Már a műintézmény neve is igen komikus és lényegében végig erről van szó. Hogy az ember nevet, mert nem lehet nem nevetni ezen a sötét szenvedéssel teli, éjfekete humoron, mely át meg átszövi az egész darabot. Ezt a részét kiválóan produkálja is a társulat. Wernerék barátját, Johannt alakító Bánki Gergely például hihetetlenül mókás, amint az idegbajos yuppiet adja, és nem kevésbé ingerel nevetésre a Csákányi Eszter és Terhes Sándor szülőpáros sem. Az események középpontjába zuhanó Henninget alakító Viola Gáborban is van valami groteszk módon nevettető, amint egy olyan férfit formál, aki önbizalmát azzal növeli, hogy csekélyke méretű nemi szervével riogatja a női mosdó ártatlan népét. Láng Annamária, Sárosdi Lilla, Péterfy Borbála és Rába Roland is hozza a formáját, ám ennél úgy érzem, sokkal többre is képes e társulat. Képesek az átszellemült katarzisra, képesek arra, hogy ha játszanak, csodálattól dermedjek meg a nézőtéren. Persze világos az, hogy e darab, mint ahogyan a szerző többi műve is, igen nehéz. |
 |
| Bánki Gergely, Láng Annamária és Rába Roland |
| Az első szintet, mely a fekete komédia lépcsőfoka, nem tudják átlépni. A humor tényleg működik szinte minden alkalommal. Ám nem bújik meg mögötte az az igazi hidegkirázós, lappangó feszültség. Amely bármikor felrobbanhat, de teljesen soha nem éghet el. |
 |
 |
|
| Láng Annamária és Péterfy Borbála | Péterfy Borbála | |
| Talán ami Twiehaus számára természetes volt, azt nem is keverte bele az instruálásba. Mert valahogyan, valamiért számára bizonyosan könnyebben értelmezhető kortársa, a szintén német író különös humorral futtatott vérkomoly drámája. És ezt a fajta nehezen megfogalmazható hűvösséget át kellett volna emelni egy egészen más játszási hagyományokkal rendelkező országba, még ha a modern irányzatokat híven képviselő Krétakör Színházról beszélünk is. Emiatt történhetett meg az, hogy habár egyes jelenetekben éreztem, hogy a színészek a humor mögé látnak; látják a drámát, egy szörnyű család szörnyű széthullását és még megannyiét, mégsem vittek magukkal. Hogy én is érezzem az igazi szörnyűséget és ne maradjak közömbös nevetés közben. Már a Krétakör legutóbbi bemutatójáról, a Hazámhazámról is üresen távoztam. Ám ezúttal nem a darabbal van a baj. Fotó: Oszvald György |
