Üresnek lenni gazdagon sem jó

Bon Jovi szerint senki sem sziget. Nahát Will Freeman ezzel egy csöppet sem ért egyet. Szent meggyőződése ugyanis, hogy ő például Ibiza. Vagy Hawaii vagy Tahiti. A lényeg, hogy semmit se kelljen csinálni, legfeljebb kipihenni a pihenést. Emberünk ugyanis ezzel foglalatoskodik serényen mindennapjaiban.
Kellemesen középkorú, kényelmesen gazdag és minden héten legalább egyszer egyedülálló. Többször nem az, de mindig mással monogám. Ja, és amit még lényeges megemlíteni, hogy nincs neki gyereke. És hogy miből él? Azért az nem egyszerű. Talán ez az egyetlen sötét folt az életében. Merthogy apu egyszer szerzett egy hiperciki karácsonyi dalt, ami nem várt módon slágerré vált, azóta pedig csak dől a lé a jogdíjakból. Az egyetlen büntetés, hogy minden áldott karácsonykor végigkíséri az örököst a szuperszános nóta, ahol csak jár. Ettől persze mégsem megy falnak az aranyifjú.
Szóval ekképpen tényleg hawaii az élet, lubickolni a jóban nem nehéz. Will azonban néha rájön, hogy valamit azért mégiscsak kellene csinálni. Egyszer például majdnem dolgozott. De meggondolta magát. Aztán amikor már elege van abból, hogy ő a mocskos féreg, aki halomszámra dobja ki a barátnőit és azért a reakciók igen kellemetlenül érintik, belebotlik egy egyedülálló anyába. És akkor rájön a trükkre. Hihetetlen szexorgiák, semmi felelősség és a végén csak szomorú arcot kell vágni, amikor a nő közli, hogy neki még nem megy ez az új kapcsolatosdi. Will gondol tehát egy merészet és elmegy az egyedülálló szülők együttszenvedős klubdélutánjára, hogy megtekintse a felhozatalt. És egy mókás fordulat eredményeképpen megismeri Marcust, a fiút, akit senki sem irigyel. Anyja egyfolytában bőg, ha meg épp nem, akkor vagy öngyilkosságot követ el vagy a gyomrát mossák ki a kórházban. És ez még semmi, mert a suliban kiközösítik, ráadásul néha teljesen öntudatlanul elkezd énekelni. Ami egy tizenkét éves esetében elég kellemetlen, különösen, ha ez mondjuk egy tanóra közepén esik meg.

Itt kezdődik el és fejeződik be minden Will életében. A nyugalomnak viszlát, a gyermekkezeléssel kapcsolatban pedig hihetetlen mennyiségű új ismeretre tesz szert. És mindez egy nő miatt. Mert beleszeret Rachelbe. Aki előtt életében először szégyelli, hogy semmit sem tud felmutatni. Nincs múltja, nincs jövője, menő állása és gyermeke sem. Ez utóbbin azonban lehet segíteni.
Először jó biznisznek tűnik, hogy cserébe egy kis közös délutáni tévébambulásért Marcust ideiglenesen fiává fogadja. Persze csak a látszat kedvéért.

Ez a Nick Hornby sztori legalább olyan jó, mint az előzők. Egyáltalán nem véletlen, hogy az író még sohasem írt olyan könyvet, amit ne filmesítettek volna meg, ráadásul sikerrel. A Pop, csajok, satöbbi és a Fociláz is igen jól sikerült, ez sem kevésbé.
Elsőre teljesen abszurdnak tűnt az ötlet, hogy a rendezésre Paul és Chris Weitz-et kérték fel, akik eleddig csupán két nem éppen nagy ívű opusszal, az Amerikai pitével és a Mennyé' má'-val büszkélkedhettek. A szereposztás ellen viszont semmi kifogásom nem volt és csalódás sem ért végül.

Hugh Grant teljesen hitelesen adja az unatkozó, egyedülálló pasit és amióta fogyott is kicsit, arcán előkerültek az éles vonások, amitől mindjárt férfiasabbá vált megjelenése.
Nicholas Hunt személyében pedig sikerült kiválasztani a valaha vászonra került legellenszenvesebb és legutálatosabb kisfiút, akit - a film érdemének tekintve és az eredeti alakításnak köszönhetően - végül valahogy mégis megszerettem. Toni Collette, aki a kisfiú idegbajos, vegetáriánus, exhippi anyját játssza, tökéletes átváltozáson ment keresztül. Szánalmas külsőt vett fel és rémesen idegesítő stílussal operált, amellyel pontosan azt érte el, amit akart. Általa közelebb kerülhettem a fiúhoz, akit végül már annyira sajnáltam, hogy észrevétlenül megkedveltem.

Amellett, hogy ez a film egy nagyon komoly problémáról beszél, döbbenetesen humoros. Bővelkedik helyzetkomikumokban és mókás jelenetekben. És még arról is beszél, milyen érzés, ha valaki rájön arra, hogy egy senki. Hogy semmit nem tett le az asztalra életében és az sem túl felemelő, ha kényelmesen éldegél a havi fix jogdíjból.
Hogy mennyire szörnyen nagy arculcsapás, ha rájössz, nincs miért élned, mert nem tartozol senkiért és semmiért felelősséggel. Még magadért sem. Kellemes, mókás és egyáltalán nem sekélyes filmet készítettek ezúttal a Weitz testvérek, amiben persze igen nagy szerepe volt Hornby stílusosan eredeti történetének is.