| Az nem lehet, hogy az idei POSZT legerősebb emléke az legyen, hogy rémesen gyönge volt a válogatás. Pedig rémesen gyönge volt a válogatás, bármilyen szép is volt a díjözön. A meleg, a hőség, a főn, a kánikula - na, ez is erős emlék; a plafon közelében ültünk a parányi pécsi stúdiószínházban, a kisujjamról is csöpögött a veríték; egy részt bírtam csak ki az amúgy egészen jó kaposvári produkcióból, a másodikat másnap este bírtam ki éppen hogy, és ilyen sem volt még: két részletben néztem végig egy előadást. És olyan sem volt még, hogy fölmentünk a Palatinus Szálloda negyedik emeletére, ahol az óriási teraszról bámultuk Koncz Zsuzsával a pécsi háztetőket, majd leheveredtünk a nyugágyba, és akkora csöndben és békében dumáltunk az élet legfontosabb dolgairól, mintha a világ végén lettünk volna. De hiszen ott voltunk. Odalenn meg, persze, ünnepelte és ünnepeltette magát a színházi szakma - ez most már nagyjából eldőlni látszik. Mármint az, hogy Pécs nem a művészi verseny helyszíne lesz, hanem a kellemes együttlété; ezt támogatja személyiségével és tevékenységével az igazgató, Jordán Tamás is. (Briós, az "igazgatói eb" nem ezt támogatja, jól nekiugrott egy forró éjszakán a Hollósi-ebnek, nyilván a gazdinak üzenvén) Ha belegondolunk, egy ilyen évad végi, gőz-kiengedős, happy együttlétnek is van értelme, ráadásul milyen kellemes olykor. Például amikor leül egy asztalhoz az ember. Én többször is ugyanazt a társaságot választottam; azt, ahol - változatos helyeken, de - változatlan keccsel, kellemmel és bájjal kávézott-csevegett a három, olykor négy grácia: <>Tordai Teri, Galambos Erzsi, Voith Ági és Moór Marianna. Talpig hófehérben, finom kalapban - ők aztán nem szenvedtek a melegtől, vagy legalábbis nem mondták, nem mutatták, ez nekik meg se kottyan, piha. Tökéletes, épp csak leheletnyi smink, sehol egy gyűrődés - ezt biztos nem a főiskolán tanulták, bár most taníthatnák - ez von haus aus jön. (Ha erről a traccspartiról nincs egy jó kis fotó, én fölmondok a Kárpáti főszerkesztő úrnak, mert ugyan mit lebzselt ott, ha nem ezt fotóztatta?!) Kellett volna oda egy jó kis alkalmazott színműíró: rittyentsen valamit hamarjában a hölgyeknek, hadd lássuk őket színpadon, legalább az off-programban. Például a Németh Ákos, hiszen úgyis ott volt. Hősleg végigült és végigállt is mindent, pedig kapott hideget-meleget: hol a közönség szavazott nemmel a lábával a szünetben az általa beválogatott előadásra, hol a szakmai vitán mondták a képébe a tutit, nem mindig finoman. Bírta, kibírta. Bírta, mármint a tempót Gyarmati István is: ott ült a zongoránál minden áldott este, aztán fél éjszaka, átlagban háromig. A színházi népség pedig rendelt, dúdolt és nemigen volt dallamtöredék, amit ne kapott volna föl rögvest, és ha leszámítom a minden áldott este hallható La Mancha lovagját Szakácsi Sándor alakításában, hát akkor is nagy nevek és nagy hangok pattantak a mikrofonhoz és bele, ráadásul néhány estére Darvas Ferenc is odaült Gyarmati mellé, az ablakban Bíró Kriszta meg egy parányit Igó Éva is ott kuporgott és énekelt, és én sajnos nem mindig bírtam éjjel kettőnél tovább. A kritikusok ilyenkor jobban, sőt, egészen jól tűrt részei a színházi szakmának: vegyülni szoktunk, hisz idő van rengeteg; nem is értem, megint miért nem sikerült összehozni egy röpke traccspartit Takács Katival, amikor lassan évek óta ígérgetjük egymásnak. "Kis színesnek" ott volt még a könyvhét, és az újságos is többet rendel ilyenkor olyik napi- és hetilapból - politikáról egy szót sem. Kellemes eseménytelenségnek számít még, hogy a találkozó időtartama alatt nem történt változás a Nemzeti élén, és - nyilván évi rendes szabadsága miatt - Verebes István sem "rendelt" naphosszat a teraszokon, de még Sándor Erzsi sem lett rosszul élőben a rádióban éjszaka. Mit mondjak? Jól elvoltunk. Nem kell mindig kaviár. |
