Igen sűrű nap tanúja lehet az, aki megnézni a Kilakoltatást. Egy nem mindennapi végrehajtói intézkedés (és végrehajtó) története bontakozik ki előttünk a vásznon: Budai Richárd (Orosz Ákos) életében először végez önállóan kilakoltatást, egy kertes ház idős lakóját, Ilonát (Nagy Mari) kell kiköltöztetnie. Ilonának azonban esze ágában sincsen elhagyni otthonát, és ezt világosan Richárd tudtára is adja, akinek nem csupán ezzel kell megküzdenie, hanem a helyszínen jelenlévő aktivistáktól kezdve a hivatalos szervek egymást követő felbukkanásán át saját belső vívódásáig. Rendőrök, tűzoltók, mentők, túsztárgyalók, sintérek és állatkerti dolgozók között kapkodjuk a fejünket, miközben egyre inkább inkább kirajzolódik: senki nem egyértelműen jó vagy rossz.

Miért éppen ezt a témát dolgoztad fel?

Az ötlettel több mint tíz évvel ezelőtt találkoztam: az unokatestvérem mesélte nekem egy szürreális kilakoltatás történetét, aminek szemtanúja volt. Már akkor tudtam, hogy ezzel kezdeni szeretnék majd valamit, és ennek most jött el igazán az ideje, az Inkubátor-programmal, aminek a keretén belül ez a film készült. Nagyon megfogott benne az, hogy a teljes államapparátus felvonul, hogy egyetlen embert kirakjon az otthonából, csak azért, mert a társadalom ezeket a szabályokat hozta, amiket be kell tartani. Nagy kérdés, hogy tényleg minden áron ragaszkodnunk kell-e ehhez.

Számos abszurd momentuma van a filmnek, mégis – vagy talán éppen ezért is – jól felismerhető benne a „magyar valóság”, amelyben mindenki úgy próbál megoldani egy helyzetet, hogy felhív valaki mást, mert „ez a szabály”. Hogy érzed, sikerült jól eltalálni, visszaadni a már-már tragikomikum kettősségét?

Ezt inkább egy kívülálló tudná megmondani. Annyi időt töltöttem ezzel a történettel és a filmmel, hogy már csak maximum sejtéseim lehetnek arról, milyen hatást vált ki a nézőben. És egyébként is, hogy mi az, ami „működik” vagy „hiteles” egy filmben, az teljes mértékben szubjektív benyomásokon alapszik. Azt tudom tehát csak elmondani, ami a szándékom volt: a lehető legreálisabban átadni a hivatali szabályműködést egy ilyen helyzetben, hogy ebből a realitásérzetből sarjadhasson ki az az abszurd, ami a kelet-európai embernek olyan ismerős lehet.

A sajtóvetítésen hallhattunk tőled egy történetet, és elhangzott a következő mondat: „Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Tarr Béla vigasztal meg.” Elmesélnéd, miért mondtad ezt?

Nagyon kiszolgáltatottak voltunk az időjárásnak, mert a legtöbb jelenetünk külső helyszínen játszódik, és szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hiszen a film egyetlen nap története. Ezért fontos volt, hogy állandó napsütésben tudjunk dolgozni, és ha már egy felhő bejött a nap elé, le kellett állnunk. Ehhez képest az első forgatási nap hajnalán, amikor felkeltem, és megnéztem az időjárás-előrejelzést, háromnapos esőt jósoltak nekünk. Ez rettenetesen elkedvetlenített, és már megkérdőjeleztem magamban a forgatás értelmét is: minek kellett belevágni, ezt úgysem lehet így összehozni.

De hogy eltereljem a gondolataimat, amíg a transzport érkezésére vártam, elkezdtem böngészni a neten, és szembejött velem egy Tarr Béla-interjú, mert a mester előző nap lett 65 éves. Ebben volt egy idézet:

„Ha nem viszed vásárra a bőrödet, csak egy nevetséges pojáca vagy.”

Ez teljesen váratlanul megnyugtatott, mert ráébresztett, hogy amit csinálunk, az nem egy totális hülyeség, hanem csupán egy kockázatos vállalkozás, amit épp azért vállaltunk, hogy valami mást, valami különlegeset hozhassunk létre. Mire beszálltam a transzportba, már tudtam, hogy össze fog jönni a film, össze kell jönnie. És lám.

Javarészt külső helyszínen forgattatok, ahogy említetted. Mik voltak a legnagyobb nehézségek, amikkel szembesülnötök kellett?

Az egyik ugye az időjárás, de ezt szerencsére Tarr Béla megoldotta nekünk. A másik a helyi adottságokból fakadt. Maglódon forgattunk, egy elég forgalmas utcában, amit csak korlátozottan tudtunk lezárni, ezért az áthaladó forgalmat időnként át kellett engedni. Emellett egy vasúti töltés mellett voltunk, ahol tízpercenként jártak a vonatok, hatalmas robajjal zúgva el tőlünk ötven méterre. Hogy ezzel valahogy meg tudjunk küzdeni, kidolgoztunk egy olyan módszert, hogy ha épp felvétel volt, és a színészek hallották, hogy jön a vonat, leálltak, megvárták, hogy elmenjen a szerelvény, majd ugyanonnan folytatták, ahol abbahagyták. Ez nagy színészi kihívás, de rengeteg időt meg tudtunk spórolni ezzel.

Érdekes, hogy egy végrehajtó szemszögéből követjük a történéseket. Egyébként is érdekelnek az ilyen kettős karakterek?

Nem szeretem az olyan leegyszerűsítő filmeket, amelyek felosztják a szerepeket – és ezáltal kicsit a világot is – jókra és rosszakra. Ennél azért sokkal komplexebb az élet körülöttünk, és jó, ha erre reflektálunk is. Tudom, hogy a mozi sokak számára kikapcsolódás, és ehhez kellenek egyszerűsített receptek, de hosszú távon azért jó, ha megbolygatják egy kicsit az ember gondolkodását, én legalábbis nagyon örülök neki, ha egy film ezt teszi velem. Egy jól eltalált, izgalmasan ellentmondásos karakter pedig nagyon is képes erre.

Több karakter kapcsán is egyértelműen kirajzolódik, hogy senki nem egyszerűen fekete vagy fehér. Richárd ugyan egy ideig mindenáron megfelelni akaró végrehajtó, aztán egyre inkább kiderül, hogy helyén van a szíve. Vera heves igazságérzetű aktivista, aki mégsem tud elszakadni az általa elítélt családi háttértől, Ilona pedig nem egy csökönyös néni, hanem egy anya, aki bízik a fiában. Fontos volt, hogy ilyen első látásra merőben különböző emberek több oldalát is felvillantsd?

Igen, ez koncepció volt. Ha már egy bírósági végrehajtót tettem meg főszereplőnek, akkor egy kicsit kötelező is. Megmutatni egy karaktert, akiről a történetben elfoglalt pozíciója miatt van egy prekoncepciód: az elkövető, a segítő és az áldozat, majd úgy megcsavarni a karaktereket, hogy a néző önkéntelenül is felülírja az előzetes elképzeléseit. Ez egy izgalmas logikai játék – legalábbis nekem.

Hogyan zajlott a szereplőválogatás? Hogy találtatok rá a szereplőkre, mik voltak a legfőbb elképzelések?

Nem volt válogatás. Direktbe felhívtam a színészeket, és felkértem őket a szerepekre. Ennek vannak kockázatai, de ezeket az adott helyzetben vállalni kellett. Egyrészt sok kis szerep volt a könyvben, és nem is tudtunk óriási gázsikat fizetni senkinek, másrészt épp a Covid első hullámában voltunk, országos lezárásokkal, nem tudhattuk, mikor tudunk elindulni, folyamatos csúszásban voltunk, és az utolsó pillanatban döntöttük el, hogy azon a nyáron mégis nekimegyünk. Ebben a helyzetben nem engedhettem meg magamnak egy hosszabb válogatási folyamatot, és kénytelen voltam a megérzéseimre hagyatkozni. Szerencsére a forgatást megelőző időben sokat jártam színházba, sok izgalmas karaktert előre ki tudtam nézni magamnak, meg amúgy is jó, ha egy rendezőnek van egy színészlista a fejében, hogy hosszú távon kikkel szeretne együtt dolgozni.

Láng Annamária, Egger Géza és Orosz Ákos a Kilakoltatásban

Mennyit változott a film az eredeti forgatókönyvhöz képest?

Látványos változás nem érhető tetten, nagyjából azt a könyvet forgattuk le, amit megírtam. A legtöbbet amúgy a vágószobában alakult a film, sokkal pörgősebb lett, mint eredetileg terveztem. Ezt nem arra értem, hogy sűrű vágások vannak benne, hanem mondjuk dialógból elég sokat elhagytunk. Például a vágás utolsó etapjában, amikor 95 percről leszurkoltuk a filmet 85-re, teljes jelenet már nem is esett ki, csak feleslegesnek vélt mondatok, pillanatok. Ez a sok apróság összeadódik, és akár egy teljesen más filmélményt is eredményezhet.

Elégedett vagy a végeredménnyel?

Abszolút. A körülményekhez képest kihoztuk a legtöbbet a lehetőségeinkből. Nincs okunk szégyenkezni, szívünk-lelkünk benne van ebben a filmben. Remélem, ez le fog jönni a vászonról is. Igazából azért is meséltem el a Tarr Béla-sztorit a sajtóvetítés elején, hogy lássátok, semmiképp sem akartunk nevetséges pojácákká válni.

Milyen visszajelzések érkeztek?

A miskolci Cinefest-vetítés és a mostani díszbemutató után is sokan odajöttek gratulálni, méltatták a filmet, szóval eddig csupa pozitív dologról tudok beszámolni. Persze ez csak a fogadtatás egy kis szelete, a legnagyobb része nyilván nem fog eljutni hozzám, de úgy éreztem, nem csak üres udvariaskodás volt a vélemények mögött. Az eddig megjelent kritikák többsége is pozitív, de persze várjuk ki a végét. 

Szerinted hogyan folytatódik a történet, miután lepörgött a stáblista? Afféle happy endként képzeled, ahol mindenki a saját útján folytatja, és a lehető legjobban jön ki a történtekből?

Azért hagytam egy kis reménysugarat a végére, hogy mi lesz Ilona sorsa, hátha valaki nálam romantikusabb lélek, és még bizakodhat egy szebb végkifejletben számára. Én ennél azért realistábban látom a világot, de abban például biztos vagyok, hogy Budai Richárd nem lesz többet végrehajtó.

Dolgozol épp valamin? Milyen terveid vannak most?

Vannak terveim, természetesen, nemrég adtunk be egy újabb forgatókönyvtervet a Nemzeti Filmintézethez, de döntés még nem született. Ha az elindul a fejlesztés útján, előbb-utóbb biztos hallani fogtok felőle, de addig még óvatos vagyok minden ilyennel, és inkább nem osztok meg róla részleteket.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu