A könyv címe jóval szókimondóbb, mint akár a film angol (Being Flynn - Flynn-nek lenni), akár magyar címe, ami mutatja az író, Nick indulatait. Az Another Bullsh*t Night In Suck City, valahogy így: ?Egy újabb lószaros éjszaka szopatós városban? minden finomkodás nélkül fejezi ki a lényeget: szívás az élet, ha szüleid korán elválnak, apád ezzel a lendülettel lelép és 18 évig csak leveleit látod, több mint százat, anyád két állásban elsüllyedve próbál felnevelni, végül teljesen megadva magát a sorsnak öngyilkos lesz, amikor te 22 éves vagy, majd apád előkerül, de csak, hogy kihasználjon, vihartempóban csúszik tovább lefelé, és kiköt a hajléktalanmenhelyen, ahol dolgozol, őrült ordibálásaival botrányt kavar, kitiltják, és te is támogatod a döntést, így mostantól már a lelkiismeret-furdalás is kínoz, drogozni kezdesz hát, te is elindulsz a lejtőn, de aztán összekapod, megrázod magad, leszoksz, egyetemre mész, diplomázol, költő leszel, ahogy írói ambíciókat mániákusan kergető, féltehetséges apád akarja, neked sikerül, neki nem, de így mégis beteljesül a Flynn-nek levés terhe-áldása: díjazott író leszel, aki aztán saját életetek sztorijával is sikert arat, filmet csinálsz, beteljesítve apád azon mondatát is, mely szerint az élet nem más, mint anyaggyűjtés.
Mindez mégis közhelyes marad ebben a filmben, részben, mert annyi változatát láttuk már ennek a témának, részben, mert az apát játszó Robert de Niro csupa régi patront durrogtat. Hiteles az alakítása, dührohamai, mániákussága, őrültségei, szeretetlensége, csak már százszor láttuk mindezt tőle, így unjuk kicsit. Fiát, Nicket A család kicsi kincséből és a Vérző olajból ismert Paul Dano játssza, halálosan unalmasan, érdektelenül, színtelenül. Sem lelki vívódásait, sem érzelmeit: dühét, csalódottságát, örömét, szerelmét nem látjuk, csak szinte rezzenéstelen, egyáltalán nem kifejező arcát. Julianne Moore a flashbackekben bevagdosott, visszaemlékező képekben ugyancsak színtelenül, rutinízűen hozza a küszködő anya-klisét. S ami marad, Mocsokváros, a szopatós city kosza, hajléktalanjai, éhezői, az őket meglopók, ütlegelők, a hajléktalanszálló: ezt is ezerszer láttuk már. És legyintenénk a boldog végre, a magát összeszedő apára és a sikeres íróvá érett fiúra, hogy hagyjuk már, de - és ez az egyetlen jó dolog az egészben - ez jelen esetben a színtiszta igazság. Vagyis valóban vannak happy endek az életben. Ez vigasztaló. Legalább ez.
