Dés László Kossuth-díjas előadóművész, zeneszerző már a könyvbemutató elején elmondta: nem kell megijedni az esszékötet alcímtől, mert a könyvben nagyon sok történet van, amelyekben Spiró György az életéről, a barátairól, a tapasztalatairól és különböző színházi munkáiról írt, „állati szórakoztatóan”. És az esszék is remekül vannak megírva, jegyezte meg: egyrészt sokat lehet belőlük tanulni, másrészt a szerző eredeti szempontból nézi a dolgokat. Példának azt hozta fel, hogy Spiró már az elején leírja, miként vált nagy olvasóvá: gyerekkorában mindent elolvasott, ami a keze ügyébe akadt, ezért nem vált sznobbá.

Spiró György úgy véli, hogy sznobok nélkül nincs művészet, mert ők tartják el. „A sine nobilitate, azaz a nemességgel nem rendelkező kifejezés volt a sznob szó alapja. Angliában azok ajtajára írták fel ezt a szót, akik egyszerűen a tehetségük alapján kerültek be az egyetemre, mert tanulni akartak, de nem voltak nemesek. Ebből lett a sznob. A magyarban viszont pejoratív árnyalatot kapott ez a jelző, noha attól még lehet valaki nagyon tehetséges és szomjazhatja a kultúrát, hogy nem nemesember.”

Gyerekkorában nem volt sok könyvük otthon, árulta el az író. Az apjának műszaki értelmiségiként nem volt érzéke az irodalomhoz. Színésznő édesanyját egy idő után leparancsolták a színpadról. „Néhány harmincas évekbeli bestseller, illetve ’45 utáni szocreál mű volt a polcon; azok voltak az első könyvek, amelyeket elolvastam. Mégis rákaptam az ízére, onnantól fogva elkezdtem magamnak vásárolni a könyveket.”

A mai gyerekeknek általában megmondják, hogy melyik a jó és melyik a rossz mű, amit óhatatlanul elraktároznak. Neki viszont senki sem mondta meg, nem érte ilyen külső hatás, így mindenfélét olvasott.

Dés László kérdésére, hogy mit csinált a karantén alatt, az író így válaszolt:  „Ugyanazt, amit korábban, évtizedekig: gyűjtöttem az anyagokat, és írtam. Túl nagy változás nem történt az életemben. Azt nem mondom, hogy jól jött, amúgy is csináltam volna a dolgaimat, de így például kevesebbszer mentem esténként színházba, ami nem volt rossz.” „Mondja ezt egy színházszerető és -csináló ember” – jegyezte meg Dés. „Rettenetesen tudok örülni, ha egy előadás nagyszerű. Nagyjából hét vagy nyolc ilyen előadás volt eddig az életem során” – hangzott a válasz.

A kötet Az én Főiskolám című esszéjében Spiró György a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, az ott tapasztalt viszonyokról és körülményekről ír. A rendszerváltás után, óraadóként kezdett tanítani ott. Így beszélt erről: „Büszke voltam, hogy ott taníthattam, érdekes tapasztalat volt. A Vas utcai épületben és az Uránia-házban ugyanakkor nemcsak levegő nem volt, de sok teremben fűtés sem. A diákok borzasztó viszonyok között tanultak. A tantermek úgy néztek ki, mintha a második világháború akkor ért volna véget. És ez nem azért volt így, mert a színművészeti mindenkori vezetői ezt szerették volna, hanem mert nem volt pénz arra, hogy kipofozhassák.” A körülmények ellenére az intézményben végig elképesztően intenzív munka folyt. A kollégisták számára óriási előnyt jelentett, hogy csak le kellett menniük a lépcsőn, és már az Ódry Színpadon vagy az osztályteremben voltak. Dolgozhattak éjjel-nappal – jelentette ki.

Mint mondta, nem volt mindenki nagyon jó tanár, de óriási nevek tanítottak, például Major Tamás, Nádasdy Kálmán, Szirtes Ádám, Ádám Ottó vagy Várkonyi Zoltán. „Lehet, hogy Várkonyi nem ment be minden órájára, de olyankor a tanársegédjei tanítottak, akik később neves művészek lettek, mint Horvai István és Kapás Dezső. Ők később osztályokat is indítottak. Amikor viszont bement, olyanokat tudott mondani, hogy azt megemlegették. Hangsúlyozom: az ott tanító művészek között pedagógusegyéniségek is voltak, ami világszerte is ritka, ugyanis egy Nyugat-Európában vagy Amerikában befutott színésznek nincs ideje állami intézményben tanítani. Ha mégis oktatásra adja a fejét, azt egy maga által létrehozott stúdióban teszi.”

Spiró György arról is beszélt, hogy a Dés Lászlóval való barátsága régi keletű. Először a kaposvári színházban dolgoztak együtt a Nők városa című darabon, amelynek Dés László által szerzett dalaihoz Spiró írta a szövegeket. Végül csak 15 alkalommal, titokban játszották, mert a jogokat nem kapták meg.

Dés szóba hozta, hogy a könyvben két írás Kertész Imréről és annak az első feleségéről, Albináról szól, aki szerinte csodálatos személyiség volt. Érdekes módon róla nem írt Kertész, ahogyan a második világháború utáni évek pesti éjszakai életéről sem, amelyben pedig otthonosan mozgott.

Spiró felelevenítette: figyelmét Hajnóczy Péter hívta fel Kertész Imre Sorstalanság című regényére. „Úgy lettem Kertész Imre barátja, hogy véletlenül mindketten egy időben voltunk beutalva Szigligetre, ugyanabba a tranzitba. Az első este odamentem hozzá a vacsora után, gratuláltam neki, majd hozzátettem, hogy olvastam a Sorstalanságot. »Igen?« – mondta, és elment. Dühös lettem emiatt, ezért másnap este megint odamentem hozzá. »Nagyon tetszett a Sorstalanság, de a vége el van szúrva.« – »Igen?« – kérdezte, majd ott maradt. »Micsoda?« – érdeklődött. Én meg elmondtam neki. Ebben a fejezetben is utalok rá, hogy szerintem a végével baj van, de nem gond, mert minden nagy mű tele van hibával. A lényeg, hogy nagy mű legyen” – zárta mondandóját az író.

Képek: a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala. Fotók: Posztós János