„Szó sem lehet róla, ez nem gyerekeknek való!” – Beszélgetés a gyerekszínházakról

„Mi elsősorban a pedagógusokat igyekszünk elérni. Hagyományos értelemben vett kőszínház vagyunk, amelynek előadó-művészeti tevékenysége egy szegmenseként biztosít óvodai, gyermek-, ifjúsági és középiskolás bérleteket. Hozzánk elsősorban az intézményekből hozzák el a gyerekeket, a Lázár Ervin-program előadásai ugyancsak intézményes keretek közt működnek” – mondta a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője. Horváth Illés hozzátette: a Lázár Ervin-program keretében a harmadik és ötödik osztályos általános iskolások járnak hozzájuk, ez évadonként 12 ezer gyereket jelent. „A Covid miatt egy évad kimaradt, mostanra pedig a gyermekbérlet-eladásaink a felére csökkentek. Közvetlen kapcsolatban a szülőkkel eddig nem voltunk, de a következő évadtól szorgalmazzuk a családi színházlátogatást is. Fontos, hogy a város kulturális tevékenységének legyen egy családokat megszólító része.”

Schneider Jankó két éve a szegedi Kövér Béla Bábszínház művészeti vezetője. „Nagyon érdekelt, milyen társulatot formálni, társulatban gondolkodni” – fogalmazott a vezetői ambícióit firtató kérdésre. „Nálunk nincsen ifjúsági előadás, mivel a Szegedi Nemzeti Színház igazgatójával van egy szóbeli megállapodásunk, hogy nálunk a gyerekprodukciók vannak fókuszban, a 14 éven felülieknek pedig ők biztosítanak programokat.”

Felidézte, hogy a Kolibri Színház volt az első, amely a külföldi csecsemőszínházi előadások mintájára elkezdte ezt a korosztályt is megszólítani, most ők is hasonlóan újító szellemű, a legkisebbeknek szóló produkciókkal kísérleteznek.

A Kolibri Színház igazgatója arról beszélt, hogy a gyerekek és a családok megszólításakor a fokozatosság a lényeg.

„Amikor az ember valami újba kezd, nem várhatja, hogy mindenki elájul, és bátor, újszerű törekvésként tekint rá. A Médea gyermekei bemutatásakor Horváth Péter író, dramaturg is aggódott, hogy ebből botrány lesz, mert a tabuk feszegetése az akkori hagyományos, mindent megúszni akaró mesejátékoktól idegen volt. Akadt pedagógus, aki bebújt a függöny mögé, s mikor látta, hogy nem tör ki a botrány, előjött” – tette hozzá Novák János. „Éppen ezeknek a témáknak a boncolgatása tette ismertté és elismertté a színházat.

Mi történeteket mondunk el, ahol megjelennek kérdések, de nem feladata a színháznak, hogy kinyilatkoztasson, éppen elég, ha felveti ezeket a kérdéseket, és emberi módon tárgyalja.

Ez a nézőket is közelebb viszi a saját problémáik megoldásához.”

A beszélgetést vezető Csizmadia Tibor közbevetésére, hogy tapasztalata szerint a pedagógus retteg a szülő véleményétől, ezért csak veszélytelen előadásokra viszi el a gyerekeket, Novák János azt felelte: „Két dolgot keresünk a színházban: legyen benne ismerős és legyen benne meglepetés. Ha az egyik aránytalan túlsúlyba kerül, az nem jó, a csecsemőszínházban is ez a recept. Kell egy bázis, amibe kapaszkodhatnak, és akkor egészen távolra is hajlandók elkalandozni velünk.”

Horváth Illés megjegyezte: mindig kiírnak pályázatot
színházi nevelési programokra, felkészítő és feldolgozó foglalkozásokat szerveznek
az előadások előtt vagy után. „A gyerekeket jó eséllyel az óvodától az
érettségiig látjuk el színházzal, tehát visszajárók, tudják, mire számíthatnak,
ezért bennük is megszülethet az igény, hogy színházba menjenek.”

Schneider Jankó arról beszélt, hogy nemrég látta a Lili és a bátorság című előadást, ami a pedofíliával foglalkozik, a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban. „Oda nem mehet be a gyerek, csak egy komoly felkészítő foglalkozás után. Amikor Zalaegerszegen A dzsungel könyvében Sir Kánt nyílt színen öltük meg, a pedagógusok – akiknek előtte szerveztünk egy megtekintést – azt mondták, hogy erre előre fel kell készíteniük a gyerekeket.”

„Suzanne Osten – aki a tabumentes gyerekszínház anyja – azt írta: az én értelmes édesanyám, aki mindent megbeszélt velünk, feketével kihúzta azokat a részeket a könyvekben, amikről úgy gondolta, hogy nem valók nekünk. Természetesen ezek voltak a legérdekesebbek” – jegyezte meg Novák János. „A Grimm-mesék sem gyerekeknek valók, de benne vannak a kánonban, ezért a pedagógusok könnyebben elhozzák rá a gyerekeket, és legfeljebb széttárják a karjukat, hogy ez van.”

A kérdésre, hogy miként lehet ügyelni arra, hogy az előadások magas színvonalon, a gyerekek érzékenységére való tekintettel és a korosztály megfelelő kijelölésével jöjjenek létre, Schneider Jankó úgy felelt: „Mint művészeti vezető igyekszem bábáskodni a folyamat egésze fölött. Most túl vagyunk egy premieren, de megkértem az alkotót, hogy alakítson rajta még egy kicsit.”

A Kolibri Színházban rendszeresen megtekintéseket tartanak, ahol elhangzanak szakmai észrevételek, amikből a rendező megfogadja, amit beépíthetőnek tart. „Amikor Kézdy György életre keltette Lázár Ervin meséiből a Retemetesz című mesejátékot, azt mondtam neki: – Ez remek, 0-tól 80 éves korig mindenki szeretni fogja! Mire ő: – Ide gyerekek jönnek? Mondom: – Persze! – Szó nem lehet róla, ez nem gyerekeknek való! –  felelte. Aztán természetesen eljátszottuk gyerekeknek is” – idézte fel Novák János.

„Volt olyan évad, amelyben két, formanyelvét, esztétikáját illetően kísérletező előadás nem aratott nagy tetszést, és ezt – mint művészeti vezető – a következő évad tervezésekor figyelembe kellett vennem.

Az is kérdés, mennyire őszinte egy színész mosolya, amikor a következő évad szerepei közt meglátja a Hamlet mellett a Micimackót.

Hogyan kell szakmailag vonzóvá tenni ezeket a feladatokat? Egy színész a legtöbb esetben komoly lélektani drámát szeret játszani, ezért olyan anyagokat kell választani, olyan rendezőket kell hívni, amelyek kihívást jelentenek” – fogalmazott Horváth Illés.

A társulatszervezésről szóló kérdésre Novák János elmesélte a Kolibri létrejöttének történetét. „Úgy tűnik, hogy én a társulatot szerveztem, de valójában az Állami Bábszínháztól való leválásunkkor, akik jöttek, azokat felvettem. Öröm volt velük dolgozni, hiszen azért jöttek el, mert valami újra vágytak, és meg akarták mutatni, hogy többre képesek.” Az utánpótlásról szólva megjegyezte: „Rögtön indítottunk egy stúdiószerűséget, így mindig akadtak fiatalok, akik közül néhányan elvégezték az egyetemet. Van, aki visszajött.”

A személyes színházvezetői motivációiról elmondta: „Zenészként indultam, sokféle rendezővel dolgoztam színházakban inspiráló munkákban. Az Egyetemi Színpadon volt egy Ady-est, aminek a sikere után felkértek egy gyerekdarab megrendezésére. Mondtam: – Dehogyis! Én gyerekként is utáltam a gyerekdarabokat! Mire Surányi Ibolya azt felelte: – Akkor ne olyat csináljon, amit utált, hanem amit szeret! A többi már történelem, jött a Tamkó Sirató Károly-est, repkedtek a papírrepülők, aztán a Bors néni Dayka Margittal…”

Schneider Jankó elmondta: ők egy kicsi, huszonegynéhány főt foglalkoztató színház, nyolc színésszel. „Már április elején érezzük, hogy nem állunk jól anyagilag, az idei költségvetésünket és a pályázati támogatásokat összegezve nem biztos, hogy meg tudjuk valósítani a terveinket. A társulat tagjai időnként sofőrök, díszítők, pakolnak, ha kell, de ha lenne büdzsénk, felvehetnénk valakit, aki segít ellátni ezeket a feladatokat. A tavalyi évadban hét workshopot tartottunk a társulat kondicionálására, az előző évadban direkt úgy rendeztem, hogy stúdium is legyen benne, végigkísértem egy színészt a főszerep felé vezető úton. Bár az elmúlt két évad csonkára sikeredett, a munka megerősített bennünket abban, hogy jó irányba haladunk.”

A nyitóképen jelenet a Kolibri Színház Emlékezz rám! című darabjából. Fotó forrása: Kolibri Színház