Fiatalon, amikor közgazdasági középiskolába jártál, visszahúzódó voltál, aki ódzkodott a nyilvános énekléstől. Ma viszont, amikor énekelni látlak, mindig magával ragad az önfeledtséged a színpadon. Hogyan alakult ki ez a magabiztosság?
Nagyon megküzdöttem érte. Gyerekkoromtól jelen volt az életemben a szereplés: szavalóversenyekre, szépkiejtési versenyekre jártam, és gyakran konferáltam iskolai ünnepségeket, de inkább csak kötelességtudatból. Nagyon felelősségteljes kislány voltam, és amit rám bíztak, megcsináltam. Szerettem a kihívásokat, és igyekeztem mindig jól teljesíteni. De nem mondanám, hogy élveztem.
Az éneklés is mindig jelen volt az életemben, viszont a kiálláshoz szükséges bátorság hiányzott. Úgy éreztem, az éneklésnél teljesen ki kell tárulkoznom, és ezt nem mertem vállalni. Ha verset mondtam, kicsit elbújhattam a szöveg mögé, az éneklésnél ez lehetetlen. A kezdeti időszakban minden frusztrált. Ha egy érzéki dalt énekeltem, akkor az jutott eszembe, hogy: „Jézusom, itt ülnek a szüleim a nézőtéren!” Ezt a falat a sok koncertezés bontotta le bennem, és az anyaság alapvetően változtatta meg az előadóművészi énemet. Amikor megszülettek a gyerekeim, hihetetlen erőt éreztem magamban: magabiztosságot és tartást adott, hogy életet adtam nekik. Már nem voltam kislány, aki szót fogad vagy igyekszik megfelelni, hanem önmagam lehettem. Ettől fogva sokkal felszabadultabbá váltam, és most már lubickolok ebben.
Hét szólólemezed jelent meg, de számos albumon énekelsz vendégként. Ha valaki végignézi ezt a listát, akkor rendkívül színes a felhozatal, a jazz csak egy része. Ez a sokszínűség belőled fakad?
Ha megnéznéd a lejátszási listámat, látnád, hogy zenei mindenevő vagyok. A pillanatban élek, tehát könnyen előfordulhat, hogy egyszer Nirvanát, aztán meg Ella Fitzgeraldot hallgatok. Sokáig azt hittem, hogy választanom kell, és egy karakteres arculatot építenem, mert az emberek szeretik, ha látnak egy arcot, azt tudják valahová kötni. Idővel rájöttem, hogy én nem akarok semmilyen skatulyába kerülni. Ugyanúgy szeretek Adele-számot énekelni a Sárik Péter Trióval, mint mondjuk a Swing à la Djangóval a Gelem, gelem című dalt. Miért korlátoznám magamat, amikor ezek ösztönösen jönnek belőlem?! Egy dologra figyelek, hogy olyasmit vállaljak, amiben önazonos vagyok és szívvel-lélekkel tudom csinálni.
Ráadásul a világ is sokat változott az elmúlt tíz-húsz évben, a tizenéves gyerekeimen látom, hogy pörgetik a TikTokot, a Spotify véletlenszerű lejátszásait, nem leülnek és végighallgatnak egy lemezt.
Amikor saját dalt írsz vagy írtok a férjeddel (Barcza Horváth József jazz-zenésszel), akkor elsősorban a zene inspirál?
Legtöbbször a dallam születik meg először, vagy már a szöveggel együtt kezdem el dúdolni. Elég impulzív dalszerző vagyok. Nem úgy születnek a számok, hogy leülök azzal az elhatározással, hogy most dalt írok. Történik valami, aminek hatására elindul bennem egy dallam, és általában akkor már egy nagyobb zenerészt le tudok jegyezni. Nálam intenzív érzésekből születnek a számok, ezért elég gyorsan megírom.
Sokáig angolul énekeltél, aztán 2017-ben megjelent az első magyar nyelvű dalod, amit még jó néhány követett. Melyik nyelven könnyebb dalt írni?
Tizenöt évig énekeltem angolul és írtam angol nyelvű szövegeket kollégák dalaira. Meg sem fordult a fejemben, hogy magyarul énekeljek. Amikor mégis elkezdtem, szinte újra kellett tanulnom a szakmai részét: más a nyelv ritmusa, a frazírozása. Magyarul énekelni még erősebb, közvetlenebb kitárulkozás. Érdekes, hogy miután egyre több magyar dalom jelent meg, mind többen jöttek oda a koncertek után, és osztották meg velem a személyes történeteiket. Egy hölgy például elmesélte, hogy miután szakított a párjával, mindketten Az út hadd vigyen című dalomat hallgatták, és erre békültek ki. A Ha valaha szerettél című szám hatására is sokan osztottak meg velem bensőséges történeteket. Sokkal közelebb kerültem a közönséghez: én beleszőttem a dalokba a legszemélyesebb gondolataimat, ők pedig elmesélték a saját történeteiket.
A következő dalod egy bossa lesz. Miről szól majd?
Ez is egy szakítós dal lesz.
Ki hinné, hogy több mint húsz éve vagy férjnél?!
Idén lesz huszonhárom. Szoktam is nevetni, hogy például a Ha valaha szerettél az egyik legsikeresebb dalom, pedig nem tervezek semmi hasonlót… Az ember nyilván nyitott szemmel jár, látja, mi történik körülötte, gyakran a fájdalmas érzésekből születnek a legjobb dalok, versek. Ezek lehetőséget adnak nagy ívű, szenvedélyes számokra. Mostanában egyre inkább inspirálódom a brazil muzsikából, szóval ez egy brazilos bossa nova lesz, nem az a „tánczenei” változat, ami nálunk elterjedt.
Nekem nagyon szimpatikus, hogy ha meghallgatod a korábbi lemezeidet, akkor vagy elégedett, ha úgy érzed, ma már jobban tudnád csinálni.
Számomra ez nagyon fontos. Szakcsi Lakatos Béla a példaképem ebből a szempontból is. Szerintem ő azért tudott élete végéig érdekes lenni a közönségnek, mert mindig új utakat keresett. Ugyanazzal a szenvedéllyel, kísérletező kedvvel és gyermeki lelkesedéssel ült a zongorához, mint a pályája kezdetén. Nagyon fontos, hogy ezt a lángot megőrizzük és folyamatosan fejlődjünk. Az ember változik, tapasztal, egyre több dolgot ért meg a világból, és ez ott van minden hangjában.
Időnként Ella Fitzgerald bőrébe bújsz, akit a személyisége, a kisugárzása, a hangja és talán nem is elsősorban a dalai tettek legendássá. Mennyire fontos egy énekes személyisége?
Soha nem azt nézem, hogy ki mit ad elő, hanem hogy hogyan. Nem érint meg, ha valaki szakmai szempontból tökéletesen énekel, de nincs benne a személyisége, az élete. Szerintem a jó énekest az különbözteti meg a jó előadóművésztől, hogy az utóbbinál megvan ez a plusz. Sokan énekelnek szépen, de ez csak parányi eleme annak, hogy egy koncerten hatni tudsz a hallgatóságra, kiragadod őket a hétköznapi világukból. Soha nem játszom szerepet. Mindig arra vágytam, hogy idáig eljussak. Talán azért is volt számomra olyan nehéz ez az út, mert nem szeretem a felületes dolgokat. Vagy teljesen kitárulkozom és sebezhetővé válok, vagy nem adok semmit – nincs középút.
Miért érdemes egy ilyen idol „bőrébe bújni”? A közönség ilyenkor talán az eredeti élményt várja.
A pályám elején Ella Fitzgerald-emlékest turnéval mutatkoztam be országszerte, aztán tizenöt évig nem énekeltem ezt a műsort. Amikor tavaly ismét elővettük, akkor egészen másként építettük fel. A korábbiban színművész is volt velünk, és Ella életéről meséltünk – a népszerű dalaival tarkítva. Most pedig a legendás Jazz at the Philharmonic koncertjeinek anyagát elevenítettük fel, a Valentin-napi estünkbe pedig a szerelmes dalokat is beemeltük. Ha Elláról beszélünk, akkor biztosan nem lehet eltekinteni a személyiségétől: egy rendkívül kedves, nagyon szerethető nő van előttem, aki a zene lényegét ragadta meg: mert a zene örömet, erőt ad és összekapcsol bennünket – vallásra, származásra és a nézeteinkre való tekintet nélkül. Ezeken az esteken én is igyekszem az általa képviselt hagyományos stílusban énekelni.
A Szakcsi Jazz All Star elnevezésű koncerten március elsején a Szakcsi Jazz Egyesület művészei lépnek fel, köztük te és a férjed is. Milyen produkcióval készültök?
Szakcsi Lakatos Béla egyik dalát fogom énekelni, amelyet eredetileg Cserháti Zsuzsának írt. Egy korábbi koncerten már előadtuk zongorával, most pedig zenekarral fogjuk. Ez volt – ahogyan mi szólítottuk – Béla bácsi egyetlen magyar nyelvű száma. Most egyébként is különösen kötődöm ehhez a dalhoz, mert készül egy játékfilm Cserháti Zsuzsa életéről, amely idén ősszel kerül a mozikba, és Kovács Patrik rendező engem kért fel, hogy legyek a „hangja”. Izgalmas lesz, mert nyíltan megmutatja, hogyan lehetetlenítették el őt az első táncdalfesztiválos sikerek után.
Már beszéltél arról, hogy Szakcsi Lakatos Béla számodra példakép. Mi inspirál még a munkásságában?
Nincs olyan magyar jazz-zenész, akire ne hatott volna. Ahhoz a generációhoz tartozott, akik Magyarországon ismertté és népszerűvé tették a jazz műfaját. Akkoriban a jazz itthon legfeljebb tánczeneként szólt különböző szórakozóhelyeken. Ő és a generációja becsempészték az amerikai lemezeket, vagy kalózrádió-adásokat igyekeztek elcsípni, és továbbfejlesztették, amit hallottak. Bátran kísérleteztek, feszegették a műfaji kereteket. Mire mi zenélni kezdtünk, már felnőtt egy muzsikusgeneráció az ő zenéjükön, és ez a hatás máig érezhető.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
