A film szüzséje a vége felé szájbarágóssá válik, és valahogy túl hamar vágják el a történetet. Még húsz perc lazán beleférne, hiszen Tóth Tamás fantasztikus képeket mutat a nézőnek. A falusiak, akik állandóan legszebb ünneplőjükben láthatóak, meseszerű népek. Tóth az arcok nagy mestere, hosszan elidőzhetünk az öregek cserzett, szélvagdalta arcán, a szemekben csillanó vadságon vagy a furcsa szláv (vagy finnugor?) vonásokon. Az arcok árnyékai elváltoztatják a falusiakat, és mintha fura bálványok vagy ősi nomádok lennének, merev és titokzatos maszkká válnak.
A film legnagyszerűbb ötlete, hogy miközben a farkasokról szólna, egyetlen farkas sem tűnik fel. Érezzük a jelenlétüket, látjuk az összemarcangolt áldozataikat, sőt, az egyik este még halljuk is a virrasztó Nyikolajjal, ahogy a falusiak lelőnek és utána szétvernek három farkast. De a néző - a film plakátjával ellentétben, mely egyetlen óriási farkasfej - nem láthatja a farkasokat. Talán egyetlen igazi farkas tűnik fel, Nyikolaj, aki mintha képes lenne farkassá változni maga is. Halála mintegy megtisztítja a gonosztól az állatokat, helyreáll a rend. Ha farkasból nem is, de szarvasból jócskán jut: Nyikoláj halálának jelenete úgy kezdődik, hogy egyedül áll szemben több száz rohanó szarvassal. Nem tapossák el, hanem körbefogják, és körülötte rohannak. Csodálatos és felemelő élmény, épp úgy, ahogy ez az egész film, a színes öregasszonyokkal, a tajga tágasságával és a természetfilmekből megszokott Végvári Tamás narrációjával elvarázsol, és hanti-manysi-rajongóvá tesz.