Takács Katalin: Én ott beleástam a földbe az összes bánatomat, nyavalyámat

Virtus

Mindig fontos volt számára a természet közelsége: kikapcsolja, átmossa, feltölti. Takács Katalin színművész Vérteskozmán, a ma mindössze húsz állandó lakost számláló településen talált nyári otthonra sok évvel ezelőtt. Örömteli találkozásokról, megszentelt kútról és havas karácsonyról is mesélt a művészek kedvenc magyarországi helyeit felkutató sorozatunkban.

Budapest, 2015. november 11.
Takács Kati Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész a Hogy volt!? című tv-műsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának stúdiójában.
MTVA Fotó: Zih Zsolt
Takács Katalin. Fotó: Zih Zsolt / MTI

Van számodra különösen fontos hely?

Nagyon nehéz csak egyet kiemelni, de Vérteskozma az életem derekán meghatározó volt, és segített abban, hogy átlendüljek nehéz éveken. Számomra mindig rendkívül fontos volt a természet közelsége. A szüleimmel nyaranként édesanyám barátnőjéhez jártunk Pencre, ami egy csodálatos kis falu Vác környékén, dombokkal körülvéve, és nagyon szerettem ott lenni. Amikor a fiam megszületett, elkezdtem vidéki házakat nézegetni, mert úgy éreztem, jó lenne, ha lenne egy hely a pesti lakásunkon kívül, ahol akár az ő barátait, kisebb társaságokat is tudnánk fogadni. Vérteskozmára egy jó barátunk vitt el minket vendégségbe Jurcsik Károly építészhez és Jahoda Majához. Varázslatos házuk volt.

Mi ragadott magával a vidékben?

Amikor Csákvárt elhagyva befordultunk egy erdei útra, élénken megelevenedtek bennem a kamaszkori erdélyi utazásom emlékei. Megdobbant a szívem, és éreztem, hogy ez az én helyem. Az a csodálatos Vérteskozmában – vagy az volt a csodálatos az 1990-es évek elején –, hogy egy egyutcájú falu, amelyen széles út visz végig, az út és a házak közt pedig van egy fűvel és fával borított terület, amitől tágassága van. Bementünk Jurcsikékhoz, akik hagyományos sváb parasztházban éltek a domboldalban. Fölmentem a domb tetejére – alkonyi idő volt már –, egy méregzöld füves területen álltam, és ahogy lenéztem, a napsugár megsütötte széltében az egész völgyet, és azt éreztem, amit a természetben mindig: kikapcsolt, átmosott, segített átlényegülni.

Tehát beleszerettél. Ez egy elnéptelenedő zsákfalu volt. Hogyan találtatok ott házat?

Vérteskozma egy üdülőfalu, ahol többnyire nyáron tartózkodnak, csak autóval lehet közlekedni, busz nem jár a faluba. Jurcsikék mondták, hogy eladó a szomszédban egy félkész ház, és mi azonnal elmentünk megnézni. Lebontottak egy vályogházat, az új vevő pedig egy ugyanolyan téglaházat tervezett a helyére. Álltak a falak és a tető, de még nyílászáró sem volt. Így vásároltuk meg a volt férjemmel (Dömölky János filmrendező – a szerk.), és tulajdonképpen én fejeztem be. János ezt a lehetőséget örömmel átengedte nekem, én pedig nehezen, rengeteg segítséggel, de befejeztem az építkezést.

Akkor negyvenéves múltam, ami egy nőnél billegő időszak, a változókor kezdete. Én ott „beleástam a földbe” az összes bánatomat, nyavalyámat, lelki bizonytalanságomat. Ez a projekt teljesen felszabadított, a fiam (Dömölky Dániel fotográfus – a szerk.) is imádta, és valóban jártak hozzánk a barátai, de én is elhívtam az újszínházas kollégákat.

Helyben is kötöttetek barátságokat?

Azonnal megismertünk ott öt-hat családot, akiket igazán megszerettünk, és még ma is kötődünk egymáshoz, bár a házat el kellett adnom. Nyaranta Erzsiéknél jöttünk össze ezzel a társasággal, malacsütésre, jó beszélgetésekre. Volt ott egy szívbéli vezetőm: Manker Mária. Bementem a házába, és rögtön tudtam, hogy közünk van egymáshoz. Mária a szüleimmel volt egyidős, és úgy főzött, mint anyám. Megismerkedtem a helyi erdésszel, aki először azt mondta, szó sem lehet arról, hogy elkísérjem a hajnali vadlesre, de aztán beadta a derekát, és számos csodálatos pillanatnak lehettem tanúja a pirkadati erdőben.

Amikor tehettem, akkor nem Pestre mentem, hanem Kozmára. Gyakran a karácsonyi időszakot is ott töltöttük. Egyszer Danival, a fiammal kettesben maradtunk lent, mert Jánosnak valami dolga volt Pesten. Felkeltünk reggel, kinéztünk az ablakon: ragyogott a nap, és a combunkig ért a hó. Nekem este előadásom volt. Azt mondja Dani: – Semmi baj, majd kiássuk az autót. Az autót persze, na de a falut?! Álltunk ott a vakító fehér gyönyörűségben, amikor is az út végén megjelent egy terepjáró. Kérdeztem, hogy ki lehet-e menni autóval. Mire azt felelte, Környe felé érdemes megpróbálni. Elindultunk délután, és ahogyan kiértünk Környére, ott már egy csepp hó nem volt.

Falunapokon gyakran hangversenyeket szerveztünk a kis kápolnában, volt, hogy Bende Zsolt és Rost Andrea énekelt, én verset mondtam.

Amikor a kutat ásták a kertben, egy fantasztikus kútásó jött Tatabányáról, és míg megásták és lerakták a gyűrűket, Dani ott sertepertélt. Erre a kútásó megkérdezte: – Levihetem a gyereket a kút mélyére? És a karjában levitte. Akkor megszentelődött a kutunk.

Fontos élményeket adott nekem ez a hely és a gyönyörű ház. Nyaranként visszajárok egy házaspárhoz. Most már egészen más szemmel nézem, de amikor jöttek a Covid miatti lezárások, én fogtam magam, beültem a kocsimba, Vérteskozma határában kiszálltam, és elmentem kirándulni egyedül, mert máig otthonos számomra ez az erdő.

A szüleid is a vérteskozmai temetőben nyugszanak. Hogyhogy így alakult?

Amikor apám 91 évesen meghalt, akkor a családot meggyőztem, hogy itt temessük el, korábban vele is kirándultam Kozmán. A búcsú hihetetlenül szép volt. Június elején, eső után harsanó zöld volt a vidék, derengő, halvány napsütés, és a dombról be lehetett látni az egész világot. Anyám fél év után követte őt, és ő is itt nyugszik.

Vérteskozma már az ősidők óta lakott volt. Első írásos említése az 1300-as évekre datálódik, ekkor a gesztesi várhoz tartozó területként írnak róla, katonai szálláshelyként tartották számon. A török időkben elnéptelenedett, majd 1744-ben 59 katolikus sváb családot telepítettek be a faluba, akik erdőt és földet műveltek. 

A második világháború frontvonala több mint három hónapon keresztül a Vértesben húzódott. 1946 májusában kitelepítették a németnek tartott vérteskozmaiakat, mintegy 300 embert, csaknem a teljes lakosságot. Mindössze négy család élt tovább a faluban. A szép német parasztházak viszont ott maradtak.
Vérteskozma ma skanzen jellegű település, amely tökéletesen megőrizte az ősi falvak, az ősi építészet jellegzetességeit. 

Művészek kedvenc magyarországi helyeit felkutató sorozatunk előző részei itt olvashatók.