Van számodra különösen fontos hely?
Nagyon nehéz csak egyet kiemelni, de Vérteskozma az életem derekán meghatározó volt, és segített abban, hogy átlendüljek nehéz éveken. Számomra mindig rendkívül fontos volt a természet közelsége. A szüleimmel nyaranként édesanyám barátnőjéhez jártunk Pencre, ami egy csodálatos kis falu Vác környékén, dombokkal körülvéve, és nagyon szerettem ott lenni. Amikor a fiam megszületett, elkezdtem vidéki házakat nézegetni, mert úgy éreztem, jó lenne, ha lenne egy hely a pesti lakásunkon kívül, ahol akár az ő barátait, kisebb társaságokat is tudnánk fogadni. Vérteskozmára egy jó barátunk vitt el minket vendégségbe Jurcsik Károly építészhez és Jahoda Majához. Varázslatos házuk volt.
Mi ragadott magával a vidékben?
Amikor Csákvárt elhagyva befordultunk egy erdei útra, élénken megelevenedtek bennem a kamaszkori erdélyi utazásom emlékei. Megdobbant a szívem, és éreztem, hogy ez az én helyem. Az a csodálatos Vérteskozmában – vagy az volt a csodálatos az 1990-es évek elején –, hogy egy egyutcájú falu, amelyen széles út visz végig, az út és a házak közt pedig van egy fűvel és fával borított terület, amitől tágassága van. Bementünk Jurcsikékhoz, akik hagyományos sváb parasztházban éltek a domboldalban. Fölmentem a domb tetejére – alkonyi idő volt már –, egy méregzöld füves területen álltam, és ahogy lenéztem, a napsugár megsütötte széltében az egész völgyet, és azt éreztem, amit a természetben mindig: kikapcsolt, átmosott, segített átlényegülni.
Tehát beleszerettél. Ez egy elnéptelenedő zsákfalu volt. Hogyan találtatok ott házat?
Vérteskozma egy üdülőfalu, ahol többnyire nyáron tartózkodnak, csak autóval lehet közlekedni, busz nem jár a faluba. Jurcsikék mondták, hogy eladó a szomszédban egy félkész ház, és mi azonnal elmentünk megnézni. Lebontottak egy vályogházat, az új vevő pedig egy ugyanolyan téglaházat tervezett a helyére. Álltak a falak és a tető, de még nyílászáró sem volt. Így vásároltuk meg a volt férjemmel (Dömölky János filmrendező – a szerk.), és tulajdonképpen én fejeztem be. János ezt a lehetőséget örömmel átengedte nekem, én pedig nehezen, rengeteg segítséggel, de befejeztem az építkezést.
Akkor negyvenéves múltam, ami egy nőnél billegő időszak, a változókor kezdete. Én ott „beleástam a földbe” az összes bánatomat, nyavalyámat, lelki bizonytalanságomat. Ez a projekt teljesen felszabadított, a fiam (Dömölky Dániel fotográfus – a szerk.) is imádta, és valóban jártak hozzánk a barátai, de én is elhívtam az újszínházas kollégákat.
Helyben is kötöttetek barátságokat?
Azonnal megismertünk ott öt-hat családot, akiket igazán megszerettünk, és még ma is kötődünk egymáshoz, bár a házat el kellett adnom. Nyaranta Erzsiéknél jöttünk össze ezzel a társasággal, malacsütésre, jó beszélgetésekre. Volt ott egy szívbéli vezetőm: Manker Mária. Bementem a házába, és rögtön tudtam, hogy közünk van egymáshoz. Mária a szüleimmel volt egyidős, és úgy főzött, mint anyám. Megismerkedtem a helyi erdésszel, aki először azt mondta, szó sem lehet arról, hogy elkísérjem a hajnali vadlesre, de aztán beadta a derekát, és számos csodálatos pillanatnak lehettem tanúja a pirkadati erdőben.
Amikor tehettem, akkor nem Pestre mentem, hanem Kozmára. Gyakran a karácsonyi időszakot is ott töltöttük. Egyszer Danival, a fiammal kettesben maradtunk lent, mert Jánosnak valami dolga volt Pesten. Felkeltünk reggel, kinéztünk az ablakon: ragyogott a nap, és a combunkig ért a hó. Nekem este előadásom volt. Azt mondja Dani: – Semmi baj, majd kiássuk az autót. Az autót persze, na de a falut?! Álltunk ott a vakító fehér gyönyörűségben, amikor is az út végén megjelent egy terepjáró. Kérdeztem, hogy ki lehet-e menni autóval. Mire azt felelte, Környe felé érdemes megpróbálni. Elindultunk délután, és ahogyan kiértünk Környére, ott már egy csepp hó nem volt.
Falunapokon gyakran hangversenyeket szerveztünk a kis kápolnában, volt, hogy Bende Zsolt és Rost Andrea énekelt, én verset mondtam.
Amikor a kutat ásták a kertben, egy fantasztikus kútásó jött Tatabányáról, és míg megásták és lerakták a gyűrűket, Dani ott sertepertélt. Erre a kútásó megkérdezte: – Levihetem a gyereket a kút mélyére? És a karjában levitte. Akkor megszentelődött a kutunk.
Fontos élményeket adott nekem ez a hely és a gyönyörű ház. Nyaranként visszajárok egy házaspárhoz. Most már egészen más szemmel nézem, de amikor jöttek a Covid miatti lezárások, én fogtam magam, beültem a kocsimba, Vérteskozma határában kiszálltam, és elmentem kirándulni egyedül, mert máig otthonos számomra ez az erdő.
A szüleid is a vérteskozmai temetőben nyugszanak. Hogyhogy így alakult?
Amikor apám 91 évesen meghalt, akkor a családot meggyőztem, hogy itt temessük el, korábban vele is kirándultam Kozmán. A búcsú hihetetlenül szép volt. Június elején, eső után harsanó zöld volt a vidék, derengő, halvány napsütés, és a dombról be lehetett látni az egész világot. Anyám fél év után követte őt, és ő is itt nyugszik.
A második világháború frontvonala több mint három hónapon keresztül a Vértesben húzódott. 1946 májusában kitelepítették a németnek tartott vérteskozmaiakat, mintegy 300 embert, csaknem a teljes lakosságot. Mindössze négy család élt tovább a faluban. A szép német parasztházak viszont ott maradtak.
Vérteskozma ma skanzen jellegű település, amely tökéletesen megőrizte az ősi falvak, az ősi építészet jellegzetességeit.