Takács Katalin: Önazonosnak maradni a legnehezebb

Különös történet, ahogyan Blanche DuBois karaktere megtalálta. Egy interjúban beszélt arról, hogy milyen kár, hogy A vágy villamosa nagy szerepe elkerülte. Ördög Tamás rendező viszont meglátta Önben Blanche-t, és a budaörsi Latinovits Színház vezetése örömmel fogadta az ötletet. Amikor kiderült, hogy eljátssza a szerepet – amit általában korábban szoktak –, akkor mit érzett: elhitte, hogy sikerülhet?

Eleinte rettegtem attól, hogy nevetségessé válok, ahogyan flörtölök egy férfival, vagy kihívó vagyok. Hogyan lehetnék ennyi idősen kihívó?! Hogyan játszhatok el egy nőt, aki azt játssza, hogy minden rendben van, és győzni akar? Nemcsak a korommal volt bajom, hanem ez a biztonságérzet hiányzott. A próbák során sokszor eszembe jutott Tennessee Williams másik darabja, a Macska a forró bádogtetőn. Blanche-ban is megvan ez, hogy mindenáron megkapaszkodik. Nem sikerül, hiszen a végén elbukik, de képtelen helyzetekben is hihetetlen erővel küzd. Tartottam attól, hogy ezzel is nehézségeim lesznek. Aztán beszélgettem barátokkal, akik színészként és Takács Katiként egyaránt ismernek, és mindegyikük rögtön azt mondta, hogy nekem ezt el kell játszanom. Hogy nem a kor számít, hiszen ami Blanche-sal történik, az bármilyen korosztállyal megeshet. A próbaidőszak első hónapjában végig ott motoszkált bennem, hogy: Úristen, nem kéne hazarohannom?! Aztán a színészi hiúságom is közrejátszott abban, hogy eldöntöttem: maradok.

Önmagának akart bizonyítani?

Igen. Átléptem az árnyékomat. Elvágtam a béklyóimat: a kisebbrendűségi komplexusomtól kezdve az életkorom miatti aggodalmakig. Éreztem, hogy tele vagyok energiával. Mindannyian ismerünk olyan nőket – legyenek akár színésznők vagy üzletasszonyok –, akik tudják, hogy ebben a korban is fel tudnak építeni valamit. Egy szerep is valójában építkezés. Csaknem két hónapom volt rá, és komoly segítséget kaptam Ördög Tamás rendezőtől és a partnereimtől. Azt gondoltam: mi történhet? Legfeljebb nem lesz telitalálat az előadás, mint ahogyan szerintem az lett. A társulat energiái szerencsésen találkoztak.

Mi vonzotta Blanche-ban?

Amikor Czenkli Dorka az interjúban feltette a kérdést, hogy milyen szerepet sajnálok, hogy kimaradt, lázasan gondolkodtam. Blanche karaktere váratlanul villant be. Egész életemben gyengének éreztem magam, és komoly küzdelemmel járt számomra, hogy – az említett komplexusaim dacára – egy erős nő képét sugározzam. Blanche különös érzékenysége, belső bizonytalansága számomra is ismerős. Megéltem kiszolgáltatott helyzeteket, szerelmek fájdalmas elmúlását, a rajongást valaki iránt... De ha már a színpadi párhuzamoknál tartunk, az én sorsom nem Blanche-é, inkább Nóráé. Vannak bizonyos szerepek – ilyen az Anna Karenina vagy Blanche is –, amelyek a női sors annyi árnyalatát, mélységét mutatják meg, hogy minden színésznőnek el kellene játszania.

Az előadásban egy vibráló, szenvedélyes nőt látunk, tehát végül nem menekült el a szerep ezen kihívása elől.

Nem, mert Blanche vállalta önmagát az élete minden küzdelmes pillanatában, még akkor is, amikor férfiakkal kellett lefeküdnie, hogy biztosítsa a megélhetését. Szerintem ez a legnehezebb: mindig önazonosnak maradni. Lehet, hogy én is önazonossá váltam most a színészetemben. Nem szégyelltem semmit, nem akartam eltakarni semmit, amit ebben a szerepben meg kell mutatni.

Ez számomra egy nagyon gazdag évad, és ha már így alakult, akkor bátran meg kell élnem. Ez a bátorság lendített át a holtponton. Egyszer mondták, hogy fedő alatt élek, és ez tényleg így van. Ebben van elfojtás és burok. Minden ember elképzel magának egy álomvilágot, a kérdés, hogy mennyit mutat meg belőle. Blanche ezt a világot éli, feltárja, én viszont a legtöbbször eltakartam. Egy színész szerencsés, mert bizonyos dolgokat, amelyeket a civil életében takarásban tart, a szerepeiben megmutathat.

Ördög Tamás mivel tudott segíteni a karakter megtalálásában?

Azzal, hogy eleinte szabad kezet adott. Mindig úgy dolgozik – ahogyan a nyílt próbán is elmondta –, hogy hagyja a színészeket előretörni, és utána kiigazítja a szálakat. Ez rám felszabadítóan hatott, noha kicsit féltem is.

Ami különleges ebben az előadásban, hogy hangsúlyos benne a humor.

Rengeteg humoros momentum van benne. Számomra az is meglepetés volt – amikor elkezdtem foglalkozni a szöveggel –, hogy Blanche minden párbeszédben rendkívül szellemesen és pontosan fogalmaz. Akkor is, amikor bár alkoholistaként pontosan tudja, mennyi italt adagolhat magának, rátölt a szokásos mennyiségre. Tennessee Williams egyébként sokkal többször írta bele az iszik instrukciót, bár még így is úgy tűnhet: végigpiálom a darabot. Amikor Blanche végső összetörtségében elmondja a személyes védőbeszédét Stanley-nek, akkor is elképesztően okos, összeszedett.

Rendkívül erős az összjáték a színpadon. Nagyon szép jelenetei vannak például a Mitch-et játszó Ilyés Róberttel.

Ha már Robit említette, úgy éreztem, ő eleinte távolságot tartott Mitch szerepétől. Messzebbről közelített hozzá, sokat beszélgettek a próbák idején Ördög Tamással. Nagyszerű volt látni azt – mert végül is az ember egy ponton mindig rácsodálkozik a partnerére –, hogy hogyan bújt Mitch bőrébe. A velem játszó három főszereplő – Bohoczki Sára, Rába Roland és Ilyés Róbert –, valamint a fiút alakító Sas Zoltán szemébe egyaránt csodálatos belenézni.

Miközben Blanche-nak számos hibája van, mégis tudunk vele azonosulni. Mit gondol, miért?

Blanche gazdag családból jött, és már az ősök tékozlása kihúzta a lába alól a talajt, eltűnt a vagyon, és ott maradt a szerény tanári fizetésével. Nem könnyű út után került a lejtőre. Értelmes, művelt nő, akinek megingathatatlan a költészetbe, a művészetbe és a szépségbe vetett hite. Szerintem nem az a legfőbb bűne, hogy férfiakkal feküdt le azért, hogy ne kerüljön az utcára, vagy vegyenek neki egy csésze kávét. Hiszen ő fiatalon találkozott a szerelemmel, de mivel egy homoszexuális fiúhoz ment hozzá, a szexus csak később, már kényszerű helyzetben, erőszakként jelent meg az életében.

A legnagyobb vétke az én szememben inkább az, ahogyan betoppan a húga életébe, és természetesnek veszi, hogy maradhat. Nem is keresi a megoldás lehetőségét. Persze ez a darab az 1940-es években született, amikor egy nőnek még korántsem volt könnyű állást találnia, ezért is olyan fontos számára, hogy Mitch – akiről úgy beszél, mint egy tárgyról – elvegye feleségül. Izsák Lili díszlete azért zseniális, mert ez a szűkre szabott doboz megmutatja ennek az összezártságnak a képtelenségét, amit Blanche észre sem vesz. A realitás szűk mezsgyéjét nem látja.

Melyik volt az a pont a próbafolyamatban, amikor már érezte, hogy megtalálta a karakter lényegét? Ez mindig érzékelhető?

Egyszer fordult velem elő, hogy egy nagy szerepnél nem hittem el, hogy jó, amit csinálok, nem éreztem, hogy megkaptam a kellő rendezői segítséget. Amikor kimentem a színpadra a premieren, és elkezdtem beszélni, arra gondoltam, hogy ez borzalmas, hazamegyek. Így nyilvánvalóan nem lehet színpadra állni. Bíznod kell abban, amit összeraktál magadban a szerepről.

Blanche-nál akkor éreztem ezt először, amikor a rendelkező próbák végére értünk. Emlékszem, hajtottam is Tamást, hogy haladjunk, hogy felmérjem, mit kell felemelnem. Aztán elkezdtünk elölről végigmenni a darabon, és valami kinyílt. Ráláttam az egészre, és akkor azt mondtam: megcsinálom. Egyébként sem tehettem volna meg, hogy elmenekülök, legfeljebb elfogadom, hogy nem lesz olyan jó. Hiszen ebben egy társulat munkája van.

Fotók: Dömölky Dániel