Március 15-én reggel is a sebes léptű sétával kezdte a napot?
Természetesen. Reggel hatkor már az utcán voltam. Szeretem a reggeli gyors sétákat, frissen tartanak. Próbáltam újságot venni, hogy a lányaim számára eltegyem a kitüntetésem hírét. Sajnos azonban sehol nem találtam újságost, ami meglepett.
2017 óta sokasodnak a hazai elismerései. Abban az évben Bartók–Pásztory-díjjal, 2021-ben pedig Magyarország Érdemes Művésze díjjal és Prima Primissima díjjal tüntették ki. Gondolt-e rá, hogy előbb-utóbb a Kossuth-díj is utoléri?
Álszerénység lenne azt mondanom, hogy sosem fordult meg a fejemben. Néha talán reménykedtem is, de ha nem kerültem a díjazottak közé, nem vert a földhöz. Gondoltam, ez ilyen. Inkább maradjak egészséges, és szeressem, amit csinálok. Rossz lenne, ha valamelyik hiányozna. Nagyon örültem a Prima Primissimának, mert a közönség megbecsülését éreztem mögötte. Ez a mostani elismerés is boldoggá tesz.
Ezúttal végzett valamiféle összegzést?
Áttekintettem a pályámat. Amikor kiderült, hogy Kossuth-díjas leszek, írtam kollégáimnak, a Takács Vonósnégyes alapító tagjainak: Fejér Andrisnak és Schranz Karcsinak – Ormai Gabi sajnos 1995-ben meghalt. Azt írtam nekik: „Fiúk, ha interjú lesz, az egyik első dolgom, hogy rólunk, a négy pesti srácról beszéljek.” Az a 17 év, amit a kvartettben 1975-től '92-ig töltöttem, döntő volt a muzsikuspályám szempontjából. Mentális épülésben, megpróbáltatásokban, színpadon levésben, kimagasló mesterekkel való találkozásban. Ők benne vannak mindenben. Nagyon örültek, és gratuláltak. Tudja, óriási összpontosítás és morális magasság kellett ahhoz, hogy minden hangot, harmóniát, frázist intellektuálisan és lelkileg megéljünk, és millió dolgot kipróbáljunk. Az alatt a 17 év alatt hozzászoktam, hogy gyakorlás, próba vagy koncert közben mindig a maximumot adjuk, adjam.
Ez onnan jön, hogy a Zeneakadémián és külföldön is fantasztikus mestereink voltak. Megmutatták, hogy minden hang és harmónia mögött hatalmas kincsesbánya rejlik. A szerencse fia vagyok, hogy ilyen kollégáim és tanáraim voltak. Olyan időben születtem, amikor nagyon nagy emberekkel lehetett találkozni. Ebben a díjban benne van a tehetségem, a szorgalmam, de a szerencsém is. Amikor kikerültünk a nagyvilágba, páratlan lehetőség volt Végh Sándorral vagy Bartók barátjával, Székely Zoltánnal dolgozni, játszani, Yehudi Menuhintól tanulni, Rosztropoviccsal zenélni, az Amadeus Quartettel vagy Alfred Brendellel találkozni. A sors kegyes volt hozzám. Lustának és tehetségtelennek kellett volna lennem, hogy ne azzá legyek, ami vagyok. Amikor a kézproblémám miatt el kellett jönnöm a kvartettből, bebizonyosodott, amit én már korábban is tudtam: hogy világszínvonalú muzsikusok a kollégáim. A Takács Vonósnégyes megmaradt, és új tagokkal bővülve ma is működik.
Később létrehozott más, mondhatnánk csak különleges alkalmakkor játszó formációkat: triót Szabó Péterrel és Várjon Dénessel, továbbá a Mikrokozmosz Vonósnégyest Tuska Zoltánnal, Papp Sándorral és Perényi Miklóssal.
A kamarazenélés a véremben van, aranyfonálként kíséri végig az életemet. Akkor is kamaramuzsikusként gondolkodom, amikor vezényelek, álljak bármekkora együttes élén. Mondok egy példát: Carlos Kleiber, azt hiszem, a Bayersche Rundunk Zenekarával próbált, és A bűvös vadász volt terítéken. Miután eljátszottak egy részt, Kleiber leállította a zenekart, és azt mondta nekik: „Nem jó önök között a balansz.” A dallam első négy üteme a fuvoláé, aztán pedig a csellóé. Kleiber azt kérte tőlük, hogy hallgassák meg egymást, hogy kiderüljön, kinél van a vezető szólam. Nem azt mondta, hogy itt több, ott kevesebb kellene, hanem hogy hallgassák egymást. A hallgatás ugyanis több mint hallás. Ezért szoktam én is a kamarazenei megközelítésre inspirálni a zenekari muzsikusokat. Egymás tudatos hallgatása révén magasabb zenei minőség, hangszínvarázs jön létre.
Ez a kamarazenei attitűd a kiemelkedő dirigensek sajátja? Nem speciális magyar tradíció?
Több neves karmesterrel találkoztam, akik ugyanezt vallják, például Simon Rattle. Nekünk azonban nagy előnyünk, hogy a Zeneakadémián működött az a műhely, amely Weiner Leó zenei géniuszához kötődött, és mi még elkaptuk azokat a mestereket, akik ebben nőttek fel. 1981-ben a kvartett még nagyon „zöldfülű” volt. A kanadai Banffben Sebők Györgytől is kaptunk órákat, rengeteget tanultunk tőle. Amikor eljátszottunk neki egy Dvořák-vonósnégyest, megjegyezte, hogy már az első ütemeknél hallotta: a Weiner-iskola még él...
Mi volt a kulcs?
Magas szellemben tanultunk. Ha nem volt együtt valami, nem azt mondták, hogy „fiúk, nem vagytok együtt, no még egyszer". Hanem azt mondták, hogy „nem élitek meg egyformán a frázist, próbáljátok egymást mélyebben hallgatni, érezzétek a pulzációt". Tehát a fizikai problémáinkat zenei és spirituális tanáccsal válaszolták meg. Nem hibakereső tanítás folyt, hanem értékkereső, megoldó. Amit tanácsoltak, az berántott minket a zenélés igazi áramkörébe.
Átvett valamiféle pedagógiai szisztémát?
Rengeteg kollégám óvott így: „Vigyázz, mert abban a pillanatban, hogy egy zenekari játékos észreveszi, hogy tanítod, sértve érzi magát." Inkább megpróbálom őket inspirálni, megjeleníteni a szerzőt, hiszen Haydn vagy Mozart más világból érkezik, mint Brahms vagy Schumann. El kell mondanom egy-egy mondatot, például hogy vajon milyen ember: hogy milyen személyiség vezette azt a tollat, amellyel az a bizonyos hang leíródott.
A kézproblémája miatt már nem játszott a Takács Quartetben, amikor sor került a Beethoven-vonósnégyesek felvételére.
De megadatott, hogy előtte mind a 17-et megszólaltattuk: Amerikában több helyen, és Zürichben is. Engem azzal kárpótolt a sors, hogy a Verbier Fesztivál Kamarazenekarával lemezre vettük a kilenc Beethoven-szimfóniát. 2007 óta vezetem az együttest, 2009-től majdnem minden nyáron rögzítettünk egy szimfóniát, 2018-ra már hat készült el. A fesztivál alapítója, Martin Engstroem megmutatta az anyagot a Deutsche Grammophon embereinek, akik fantasztikusnak találták a felvételeket. Úgy nyilatkoztak, hogy ha az utolsó három is ilyen nívójú lesz, ki fogják adni. A Beethoven-szimfóniák felvételei ugyan számosak, de a különleges zenélés miatt érdemes megjelentetni őket. A VII., VIII. és IX. szimfóniát már úgy vezényeltem, hogy lemezre mennek. A legizgalmasabb a IX. szimfónia eljátszása volt 2022 júliusában. Úgy léptünk pódiumra, hogy a zeneirodalom egyik csodálatos darabja 70–75 perc, de utána csak másfél óránk van arra, hogy az apró szeplőit az élő előadásban eltüntessük. Ha nem sikerül, fuccs az egész Beethoven-ciklusnak. Sokat foglalkozom sportpszichológiával, mert igen hasonlónak tartom a muzsikusságot és a sportolást abból a szempontból, hogy szellemileg és fizikailag az adott pillanatban stresszhelyzetbe kell magunkat hoznunk a közel százszázalékos potenciálunk érdekében. Azt mondtam a zenészeknek: „Ne próbáljatok tökéletesek lenni, csak játsszunk! Ha valami történik, ne féljen senki, ki fogjuk javítani. A legfontosabb, hogy mindenki szívvel-lélekkel zenéljen.” Azt mondják, hogy ez jól hatott. Mivel nem kellett félni, mindenkinek oldottabb volt az izomzata.
Sokat vezényel Budapesten. Tanított Genfben, a családja a város közelében él. A Verbier Fesztivál és Akadémia domináns része a munkásságának. Ez az hely, ahol a tanításon kívül az operakarmesteri ambícióit is megvalósítja.
Gyönyörűek a feladataink! 2022-ben elvezényeltem a Don Giovannit, idén a Figaro házassága jön, 2026-ban pedig a harmadik Da Ponte–Mozart-mű, a Così fan tutte. Közben szimfonikus alkotásokat is vezényelek. Pár nap múlva utazom a zenekarral Kínába és Hongkongba, nyolc vagy kilenc koncertet adunk. Sok Beethoven-szimfóniát játszunk, mert visszük a lemezt. Ami az operákat illeti, a vezető szerepeket jeles művészek éneklik. A Don Giovanniban például Peter Mattei játszotta a címszerepet, ahogy a Metropolitanben és a Scalában is. Donna Elvira Magdalena Kozena volt. Idén Mattei a grófot alakítja, és Tommaso Barea lesz Figaro. Kozena férje, Simon Rattle végighallgatta a Don Giovanni-próbákat, én pedig éltem a lehetőséggel, megbeszéltünk egy jelrendszert, és ő lett a külső fülem: jelezte, hogy jó-e a balansz az énekesek és a zenekar között. Peter Mattei azt mondta: „Este elmentünk vacsorázni, és megállapodtunk, hogy bármit kérsz, meg fogjuk csinálni; úgy látjuk, powerful karmester vagy, mert az asszisztensedet úgy hívják, hogy Sir Simon Rattle.” Ezt persze tréfának szánták, de az igaz, hogy Rattle remek tanácsokat adott, és egy percig sem játszotta a nagyokost. Nagyon készülök a Figaróra. Természetesen segít, hogy 19 éves koromtól nincs hónap, hogy ne foglalkoznék Mozarttal. Elmondhatom, hogy ez a csodálatos ember bearanyozza az életemet. Remélem, hogy most már véremben van a zenéje.
Ha a vérében Mozart áramlik, akkor például a nyirokkeringésében bizonyára ott van Bartók.
Ő aztán nagyon ott van! Az első zenei emlékem az, hogy öt-hat éves koromban a dédnagymamám magyar népdalokat énekel nekem. Ő Orosházáról, anyai ágon paraszti családból származott; roppant intelligens, mély érzésű emberek köréből. Még ahhoz a korosztályhoz tartozott, amelytől Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtött. Szerettem a színházat, jártam Latinovits Zoltán szavalóestjeire. A magyar nyelv lejtése érlelte a szellemi fejlődésemet. Bartók ugyanúgy része a mindennapjaimnak, mint Mozart. A Takács Quartettel több mint százötvenszer játszottuk a hat nagyszerű Bartók-vonósnégyest. Ebben is szerencsés vagyok, mert kétszer vehettem föl: 1983-ban velük és 2007–2008-ban a Mikrokozmosz Kvartettel.
Arról még sosem beszéltünk, hogyan lett muzsikus.
A közgazdász szüleim nagyon szerették a klasszikus zenét. Mesélték, hogy az óvodából üzentek nekik: Gabikának valószínűleg nagyon jó a hallása, mert más kisgyerekekkel ellentétben, ha énekel, és nem biztos a hangmagasságban, megáll: semmit nem énekel hamisan. Beírattak a Bakáts téri ének-zenei általános iskolába. Az egyik órára bejött egy úriember, és megkérdezte: „Ki szeretne hegedülni?” Föltettem a kezem. És megint a sors: ha másvalaki azt kérdezte volna, ki akar zongorista, csellista vagy klarinétos lenni, akkor is föltettem volna. És lehet, hogy ma zongorista vagy klarinétos lennék... Tehát elkezdtem hegedülni. Nem szerettem gyakorolni, mert a hegedűből furcsa hangok jöttek ki. A focit ellenben nagyon szerettem. A szüleim azt mondták: „Ha nem gyakorolsz naponta harminc percet, nem nézheted a tévén a vasárnapi meccset.” Így lettem sarokba szorítva. Gyakoroltam, gyakoroltam, és kiderült, hogy jobb vagyok az átlagnál. De 16 éves koromban abbahagytam a hegedülést. Kamaszodtam, nem volt természetes a technikám, és fájt a nyakam, a vállam. Úgy gondoltam, nem fogok egész életemben fájó vállal és háttal játszani. A szüleimnek örök hála, mert megengedték, hogy letegyem a hangszert. Szőlész-borász akartam lenni. Volt egy kis kertes víkendházunk Gödöllő környékén, egész kissrác koromban láttam, hogy a szőlővel mit csinálnak, a metszést már valamennyire értettem. A Leövey Klára Gimnáziumba jártam, és úgy véltem: ha föltettem a hegedűt a szekrény tetejére, már soha életemben nem fogok hegedülni.
Pihent egyet.
Igen. 17 éves koromban Halász Ferenc, későbbi mesterem, a Bartók Konzervatórium igazgatója felhívta a szüleimet, mondván: nem szeretne elengedni a zenei pályáról, és garantálja, hogy bekerülök a Zeneakadémiára. Neki ugyancsak hálás vagyok: azért, hogy visszavitt a hegedülésbe. Elhívott egy cukrászdába, és megbeszéltük, hogy ő lesz a tanárom. „Szerintem te nagyon tehetséges vagy – mondta –, vissza kellene jönnöd.” Aztán elmesélt egy frappáns viccet, amit én most mellőzök. A poénja rámutatott a lényegre: váltsak orvost, az pedig ő lesz. Dióhéjban ez a története annak, hogy 1974-ben bekerültem a Zeneakadémiára. Elképesztő aranykorba érkeztem: a Bartók-, Kodály-, Weiner- és Dohnányi-korszak után a másodikba. Tanított Rados Ferenc, Kurtág György, Mihály András, Kroó György, Pernye András, zenekari gyakorlatot Simon Albert. Schiff András így fogalmazott: „Az a helyzet, hogy valószínűleg tehetségesnek születtünk, és szorgalmasnak is. De ha nem kapjuk el azt az aranyidőt, nem jutottunk volna ide te sem, én sem.”
