Tállya a semmi és a végtelen között
A semmi és a végtelen a témája az idei Tállyai Művésztelepnek, ahol ebben az évben öt turnusban érkeznek a művészek, hogy elvonultan, a természeti tájtól ihletve szabadon alkothassanak. Mi a harmadik turnus végén kapcsolódtunk be.
Tállya mindig is különleges helyszín volt, a kilencvenes években itt működött a Közép-európai Művésztelep, amelynek szellemiségét három évvel ezelőtt élesztette újra Berger Anna és Márton Péter. A település ma már izgalmas szellemi és kulturális közegként működik, ahol éppúgy jelen van a kortárs művészet, mint a gasztro- vagy a borkultúra.
A település frissen megnyitott galériájában nemrég zárt egy csoportos kiállítás. Most ez a tér arra szolgál, hogy a művésztelep aktuális turnusában elkészült műveket maguk az alkotók prezentálják. Épp ebbe a tárlatvezetésbe kapcsolódtam be, ahol Koltai J. Barbara, Poroszlai Eszter, Péntek Orsolya, Városi Gabriella, G. Horváth Boglárka és Bodrogi Judit mesélt friss munkájáról, valamint arról, hogy miként tudtak kapcsolódni az idén kiírt témához.
Koltai J. Barbara asszamblázsai például a világban uralkodó káosz metaforáiként olvashatók: a sűrűn rétegzett, helyben talált anyagok és elemek felhasználásával készült, neonszínű kompozíciók az egyén világba vetettségének allegóriái, a textilszálak kuszasága az individuum kapcsolódásait jelképezi. „Minden mindennel összefügg, a mikro- és makrodimenziók ugyanazon rendszer alapján épülnek fel.” A Kaliforniában felnőtt, majd hét éve hazaköltözött alkotó számára ez a fajta kuszaság az otthonra találás kihívásait is jelzi, amelyeket ő a Her[nor]There (itt sem, ott sem) fogalmával ír le.
A Tállyai Művésztelep kiváló lehetőséget teremt a kísérletezésre, Koltai J. Barbaránál például most jelentek meg a neonszínek, de Poroszlai Eszter is ez alkalommal kezdett el újra cianotípiával foglalkozni. Az eljárást az alkotói kézjegyét fémjelző neonszínű hímzésekkel együtt alkalmazva olyan különleges kompozíciók születtek és születnek, amelyek különféle idődimenziókat ütköztetnek egymással. Poroszlai a saját haját felhasználva hozta létre a mű(vek) alsó rétegét. Ez az érzékeny, líraian megfogalmazott felület ugyan visszautal az egyénre, vizualitásában azonban szélesre tárja az értelmezési keretet, amit a hímzett geometriai formák csak tovább erősítenek, így e műveken a világ és az ember egymáshoz való viszonya tételeződik.
Városi Gabriellánál szintén ezt látjuk: itt készült festményének előterében mezítelen női alak látható, mögötte pedig sejtelmes, kozmikus víziókat idéző táj jelenik meg. A figura grafikai kidolgozása, valamint a háttér erős festészeti jellege képi feszültséget teremt, ugyanakkor a női alak póza könnyedséget sejtet. Mintha azt mondaná: lehet, hogy óriási az univerzum, és bizonytalan a világ, amely körülvesz, mégis meg lehet állni egy pillanatra, guggolva elszívni egy szál cigit, anélkül, hogy bármin szoronganánk.
Jellemző, hogy a telepen alkotó művészeket megihleti a táj szépsége. G. Horváth Boglárka tájképén például a tállyai dűnék egymásra rétegzettsége köszön vissza. Az alkotó a plein air sajátos hangulatát jeleníti meg, összevetve a végtelen táj fenségességét és a művész egyéni magányát. A németalföldi tájképfestők stílusát és a manierizmus részletező aprólékosságát megidéző mű izgalmasan vezeti a tekintetet, ha pedig hajlandók vagyunk elidőzni e festménynél, számos különleges részlet és izgalmas technikai megoldás tűnik fel.
Péntek Orsolya alkotása is igényli, hogy hosszabban szemléljük, mivel így válik értelmezhetővé, hogy az egyes rétegek miként épülnek egymásra, hogy a laza, foltszerű építkezés, valamint az apró gesztusok felhelyezése hogyan adja ki a sűrű kompozíciót, amely egyszerre idézi meg Hantai Simon, Rozsda Endre, valamint Kandinszkij festői nyelvét. Péntek elmondta, hogy számára fontos inspirációt jelent a keleti festészeti hagyomány is, amelyben a háttér és a figura (a semmi és a valami) mellérendelő viszonyban áll: az ő képein sem rendeződik hierarchiába a háttér és az előtér, a formák egymáshoz való viszonya hozza mozgásba a képet.
Bodrogi Juditnál az egyén törékenysége hangsúlyozódik: hímzett aktjainak kicsavart pózai és tünékeny megjelenésük utal az individuum világgal szemben folytatott küzdelmeire. A bizonytalan körvonalak, a nyers vászon, az üresen hagyott felületek még inkább kiemelik ezt.
A Tállyai Művésztelep kiváló alkalmat jelent a kapcsolódásra is. A művészek turnusuk alatt megismerhetik egymás praxisát, az esti közös étkezések és beszélgetések pedig olyan emberi kapcsolatokat is teremtenek, amelyekből később művészeti kollaborációk is születhetnek. Bodrogi például hamarosan új sorozatba kezd, amelyben magzatpózban levő alakokat fog ábrázolni, ehhez pedig az aktuálisan itt alkotó művészekről készített fotók szolgáltatják majd az alapot.
A tállyai környezet és a művésztelep inspiratív jellegét mutatja az is, hogy 2022-ben itt alakult meg az Emezek csoport, amelynek tagjai azóta szoros baráti és laza alkotói közösséget alkotva működnek. Idén is együtt érkeznek majd ide, hogy egy hetet a közös alkotásnak szenteljenek.
A művésztelepen töltött estémen sem volt hiány közösségi élményből: a közös vacsorát és borozgatást követően Végh Lajos homokművész prezentálta performanszát és videómunkáját, amely a képző- és előadó-művészet határait feszegeti. Műve fokozatosan alakuló, narratív alkotás, amelyen nemcsak a táj, hanem a művésztelep két vezetőjének alakja is megelevenedett. Az épülő homokkompozíció animált részletekkel is kiegészült, így nézőként egészen komplex élményben lehetett részünk.
Fotók: Berger Anna
