Az április 10-i egész napos összművészeti fesztivál, az Irodalmi Kavalkád a költészet napjához kapcsolódóan nagy magyar életművekre helyezi a fókuszt, így a 125 éve született Tamási Áron munkásságára is. Változatos programokkal készülnek a szervezők: a beszélgetések, színházi és koncertelőadások sorában a vasárnapi programok kiemelt eseménye a látványos, szabadtéri kiállítás átadása, amely Tamási életének fontos állomásait, műveit, szereplőit mutatja be a közönségnek. A kiállítást Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó nyitja meg, aki több szállal kapcsolódik a székely prózaíróhoz.

Mit jelent neked Tamási Áron leginkább? Történeteket, hagyományt, nyelvet?

Tamási Áron hamar megérinti, bevonzza az olvasót. Figyelemre, figyelmes olvasásra nevel: ha egy szót elszalasztottál, már a mű értelme is veszélybe kerülhet. A terület, ahol született, Farkaslaka, Udvarhelyszék régóta izgatott, mindig is kincsesbányának tartottam, és nemcsak mesében, hanem énekben, hangszeres muzsikában is. Pesti építkezéseken is, amikor meghallom a beszédjüket, megbénulok, hallgatózom, fülig ér a szám. Készülök is április 10-én egy-két mívesebb dallamot, jó ravasz szövegű dalocskát megmutatni.

A székely nyelvi észjárás Tamási Áron műveivel szinte berobbant a magyar irodalomba.

Nem előzmények nélkül, de addig nem észlelt erővel. A kultúraosztogató központ nem is igen tudta, hogy így beszél, így gondolkozik, ilyen különösen lát és viselkedik az erdélyi ember, főleg a székely. Ami eredetiséget, meghökkentő, merész újítást mesterségesen, komoly erőfeszítések árán keresett és talált a modern irodalom, azt Tamási Áron odahaza hallotta, a vérében volt. Tamási Áron modernizmusában a hagyomány az egyik fő alkotóelem. Ellentmondásnak tűnik, de így van. A meghökkentő, filozofikus, misztikus, de mindig fényes mesefűzésében a mesélő székely ember lelke a rendező. Művei a magyar nyelvnek tán legjátékosabb, legvirtuózabb állapotai.

Juhász Anna és Berecz András

Erre mondta édesapám, Juhász Ferenc Tamási ravatalánál, hogy Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője a magyar nyelvnek, mint Tamási: „Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk.”

A nagy mesélő, a gyergyói Köllő István vagy, ahogy mindenki ismerte, Hazug Pista azt mondta: „Én, ha egy szót a lábad elé gurittok, te a lábad kapd fel, mert ha nem, üti el!” Igen, ilyen találó szavakat tudott mindenre, ami az ő életében fontos volt. Éleslátás és lényeglátás mozgatta a nyelvét. A Kaukázusban azt mondják: „Találó szótól az ökör is meghőköl.” Igen. Mivel minden emberben hála isten legalább egy ökör lakik, ezért érdemes találó szavakat keresni. Ez a belső ökröcske tán az igazi irodalomnak is legerősebb mozgatója. Nyelvünk nagy és elfeledett ajándéka még – a többi közt – a szórend. Feneketlen tudomány ez is. Tamási szülőföldjén virágzik ma is.

A gyergyói Kicsibükk remetéje, László Géza például így emlékezett: „Kitettem egy bogot a medvének, mert huligány volt, az belé is sétált okoson. De az a medve kezdett is a vackorfa körül olyan táncot, hogy ha az onnonnót elszabadult volna, nincs az a művelt nép, nincs az az államelnök, s nincs az a kórházigazgató, amelyik megmondja: melyik hurka melyikünké volt!” Ez a mondat is a feszültséget remekül fozokó játékot űz a szórendjével. Mire kapja fel a fejét, aki erre se? Ilyet csak az tud mondani, aki már jóval a mondat megkezdése előtt tudja, hogy mit akar mondani. Úgyis mondhatta volna, hogy: de jó, hogy nem tépett minket széjjel!

A fővárosi, sietős beszédben az az érzésed, mintha mondat közben állna össze a gondolat. Itt a beszélő ráérősen késlelteti a lényeget. Látszólagos káosz felől halad a rend, az értelem felé. A modernizmusnak ez szinte ideálja. Végin csattan, mint az ostor. Mindez egy iskolázatlan, úgymond „egyszerű” embertől. Ilyen világból érkezik a magyar irodalomba Tamási Áron. Mint kisebbségi sorsú írónak, valóban sorsa, menedéke reménye volt a belső hazánkat megtartó anyanyelv.

Említetted korábban, számodra milyen fontos volt mesemondóként megismerni a forrásvidéket, mindazt, amiből az író táplálkozott.

Igen, úgy hiszem, ő mesében élt, a mesélőkedv tombolt benne. Az Olt mellett látott egy fűzfacsutakot, egy koromfeketét,

és már látta is maga előtt a meséjét.

Talán hallotta is. És amikor az ördögöt benyomja a gyóntatószékbe! És akkor végül a pap azt mondja: „Maga az első angyal Csíkba.’’ Könnyedén odáig hajlítja a történetet, hogy a pap ne is tudjon mondani mást. Mire elhiszek Tamásinak valamit, már kanyarodik is akkorát, hogy repülök, ha nem kapaszkodom. Szédítően jó érzés ilyen mesemondót hallani, olvasni.

Azt hiszem, ti jóban lettetek volna!

Ültem volna a lábánál!

Bárki találkozhat április 10-én Berecz Andrással, ismerjétek meg Tamási Áron életművét közelebbről – a kiállítás 11:30-kor nyílik az Akvárium fölötti téren, erről részleteket itt lehet találni, az egész napos irodalmi programok pedig itt böngészhetők.

Fotó: Bach Máté