A Trafó immáron öt éve vállalta magára a beavatás terhes, de egyben hálás feladatát: a Beavató program című sorozatában a kortárs előadó-művészetek megismertetését, a sokszor nehezen értelmezhető produkciók, alkotások befogadásának megkönnyítését tűzte ki célul. Persze felmerülhet a kérdés: egyáltalán beszélhetünk-e a szó szoros értelmében vett értelmezésről, értelemről, körülírható mondanivalóról egy kortárs alkotás esetében. Egyebek közt ez a problematika is felmerült a Trafó pénteken kezdődött Beavató konferenciáján.
A reggeltől zajló eseményt Vidovszky György rendező-drámapedagógus előadása nyitotta. A rendező elmondta: az előzetes és utólagos beszélgetés, a felkészítés és a levezetés egyaránt lényeges pontjai a - nem csak - középiskolások beavatásának. Angelus Iván táncos-koreográfus nemes egyszerűséggel úgy fogalmaz: "Kit érdekel, hogy egy művész ért-e a színházhoz? A lényeg, hogy a néző élvezze". Szerinte a táncos feladata, hogy a színházi nyelvet mélyítse el a nézőben. A többnyire érdeklődőkből, újságírókból és néhány szakmabeliből álló konferenciaközönségből Honti György színész vállalja magára az állandó kérdező szerepét, kritikus megjegyzéseivel termékeny vitát gerjeszt a beavatás fogalmáról. A két külföldi előadó, Anna Mayrhuber, a hamburgi Kiss Program munkatársa és Rachel Evans, a londoni Sadler's Wells oktatási referense ugyanis nem kifejezetten a laikus nézők beavatása, hanem inkább az oktatási-nevelési aspektus felől közelíti meg a témát.
A konferencián találkozom Kotsis Ágotával és Varga Nikolettával, akik a Nemzeti Táncszínház művészeti munkatársaiként már régóta foglalkoznak táncszínházi beavatással. Ágota elmondja: a legfontosabb szempont, hogy személyes élménnyé alakítsák a gyerekek számára a tánccal való találkozást. Ők négy előadásra szóló bérlettel és iskolai drámaórákkal, emellett az alkotókkal való személyes találkozás élményével járulnak hozzá ehhez.
A nap folyamán a gyakorlati beavatásra is sor kerül: egy középiskolás osztály a Genti Holland Színház Über című előadásába pillanthat be. Mint kiderül, a tanulóknak fogalmuk sincs arról, hova jöttek, ennek ellenére Vidovszky György és Gyevi-Bíró Eszter ügyesen, de mindenek előtt kitartóan terelgeti a fiatalokat a kortárs táncszínház kissé távolinak tűnő megismerése felé. Két csoportban hatalmas papírokra írják előzetes elvárásaikat, amik közt nem is olyan meglepő módon elsősorban a szórakoztatás, meglepetés és mozgalmasság szerepel. Az előadásrészlet aztán minden, csak nem szórakoztató - legalábbis e korosztály számára semmiképp. Hosszú perceken át semmi történés, majd a holland társulat formanyelve felváltva untatja, készteti rettegésre és nevetteti meg nagy ritkán a közönséget. Végül - ahogy erre a diákok is rámutatnak - éppen akkor kell elhagynunk a nézőteret, amikor kezdene izgalmassá válni a dolog. A tapasztalat már a csalódást, hiányt és várakozást íratja a fiatalokkal az újabb papírra. Ami nem éppen szívderítő, de az utolsó legalább némi reményre ad okot, hiszen a Trafó beavatásán az is bebizonyosodik a tanulók számára: itt büntetlenül ki lehet mondani a véleményt, még akkor is, ha az esetleg negatív, vagy egyszerűen "más". A kritikus nézői attitűd csírájához pedig ez éppenséggel máris elég.
