Paranoia, pánik, szorongás, depresszió, milyen kényelmes, megszokott kifejezések, kulcsszavak a huszonegyedik század lelkiállapotának leírására. Szabó Réka és társulata, pedig még plasztikusabbá teszi számunkra ezeket az egyébként már mindenféle, metaforikus jelentésekkel is felruházott fogalmakat, a koreográfusra jellemző módon játékosan, pontosan, és nagyon komolyan. Nincsen teatralitás, egyetlen nagy fehér ajtó a díszlet, azon kívül meg tánc van, egyszerű, talányos jelmezek, és a táncszínpadainkon eddig szokatlan módon alkalmazott, tökéletes illúziót keltő multimédia. A mozdulatok pontosak, viharosak és könnyedek, a "vetítés" pedig furfangos, őrjítően látványos, és érzékszervi csalódások sorozatává emeli az előadást, így téve görbe tükörré a valósághoz való viszonyainkat. Mindent és mindenkit elrajzol a hiperemlékezet, az élénk fantázia, meg a tudattalanul épített én-központú mátrix, de nem kell aggódni emiatt, mert minden valós időben történik, a valóság meg kinn-, és benn is létezik, ezt mondja nekem a fontos, és korszerű előadás, ami ilyen módon esztétikai élmény és terápia is. Ugyanakkor krimiszerűen izgalmasak a képek, újbeteg világot vetítenek elénk. Márkos Albert zenéjével, meg az MTA SZTAKI Médiatechnológia Csoportjának real-time videótechnikai látványterveivel együtt, Hithchock filmjeinek feszültségét idéző, de meglehetősen optimista kicsengésű előadás. Akár egy apróra összezsugorítható hologram, amit kieresztenek a palackból és vissza is terelgetnek oda.
A hangulatok, a fények, a suspense központi szerepe másik szintre viszi a darabot, és úgy is lehet nézni, mint egy jófajta krimit otthon, vagyis borzongató szórakoztatás, egyedül, éjszaka a tévé előtt. Még a légköri viszonyok miatt fellépő adásszünet, vagy a fehérzaj is átélhető.
Plusz jó hír, hogy Szabó Réka ebben a darabjában, több éves párhuzamos színházi tevékenysége után, visszatért a tánchoz, szándékosan, nem mondanivaló híján, és úgy tűnik, könnyedén megy a váltás, koreográfus és rendező is egyben, kevesen rendelkeznek a két szakmát illetően ilyen egyértelmű koncepciókkal. A dramaturgia egy színházi előadásnak is becsületére válna, köszönhetően Peer Krisztiánnak, pedig a szöveg csak a darabbal együtt lélegző zenében bújik elő. Szabó Réka társulatának előadásai persze eddig sem voltak koncepciótlanok, kiszámítottan dolgoznak, minden mindennel összefügg. Fő szervező elvük a logika és a játék, és mindez ebben az előadásban fényesen megmutatkozik. Jól szerkesztett, a szájtátva csodálkozó közönségre támaszkodó előadás, ahol nem lóg ki a technikai lóláb, nem libben fel rossz pillanatokban a lepedő. Bárhol a világon érthető produkció, kortárs klasszikus, és nem csak a rendezetlen elmével való művészi foglalatosság népszerűsége miatt, hanem, mert olyan saját nyelven szólal meg, amelyhez számos a referenciánk.
