A tánc nehéz, de könnyűnek kell látszania

Egy csongrádi faluból indultál. Hét év versenytánccal és egy drámatagozatos gimnáziummal a hátad mögött, hogyan lett az utad végül a kortárstánc?

A gimnáziumi évek alatt (a szentesi Horváth Mihály Gimnázium - a szerk.) meghatározó légkör teremtődött körülöttem, ahol a színházról, a táncról, az irodalomról szólt minden, ahol nemcsak mi diákok, hanem a tanáraink is elvarázsolt, művészlelkületű emberek voltak. Valószínű ezeknek az éveknek a hatására akartam először színész lenni, de nem sikerült a felvételim. Később rájöttem: sokkal több gátlásom van annál, hogy jó színész legyek. Ekkor tudatosult bennem, hogy valójában gyerekkoromtól táncolni akarok. Elkezdtem keresni a műfajt, amely a színház és a tánc találkozásából születik, és Goda Gábor Artus Színházában megtaláltam.

Ezután külföldre mentél táncot tanulni, ott szereztél diplomát. Mit tudott adni Linz, amit Budapest nem?

Több táncot és több szabadságot. Itthon is működnek intézmények, ahonnan remek táncosok kerülnek ki, például a Budapest Kortárstánc Főiskola, de úgy éreztem, az én bohókás énem itt nem találná a helyét. Tiszteletreméltó közeg, amelyben szigorú szabályok működnek, én azonban nem illettem bele.  Hiányzott volna annak a szabadsága, hogy magam lehessek. A Magyar Táncművészeti Főiskolán pedig 18 éves fejjel a felnőttképzésre jelentkezhettem volna, ott viszont heti három órában nem tudtam volna megtanulni táncolni. Ehhez képest a linzi Anton Bruckner Universitat falai között reggel nyolctól este hétig gyakorolhattam.

Meg sem fordult a fejedben, hogy gondot okoz majd az idegen közeg?

Nem értettem igazából, hogy mit jelent elmenni. Amikor bejelentettem otthon, hogy Linzben fogok tanulni, nem akartak engedni. Szegények voltunk, pénzt nem tudtak adni rá, de ez nem érdekelt: ragaszkodtam a forrófejű, naiv elképzelésemhez. Úgy véltem, ha lesz táncművészetből diplomám, azzal kétségbevonhatatlanul táncművésszé válok. A valóság ennél sokkal kegyetlenebb: vagy felemeled a lábad, vagy nem. A diplomád nem érdekes. Azóta egyébként sokszor hiányzik ez a jó értelembe vett "ostoba bátorság" - voltak előnyei.

Ezek szerint megérte merész döntést hozni.

Linzben reggeltől estig táncoltam, csak ez töltötte ki az életemet. Óriási hátránnyal indultam, sok nehézséget okozott, hogy nem beszéltem jól a nyelvet, de négy éven át csak a táncnak élhettem, és ez előrevitt. Sokáig arra törekedtem, hogy minél nagyobb, látványosabb mozdulatokkal táncoljak, miközben izomszagúnak tűnt az egész. Nem értettem meg: a tánc nehéz, de könnyűnek kell látszania. Végül egy szerelmi csalódás tudott úgy összetörni, hogy meghalljam, amit a tanáraim mondanak. Akkor kezdtem tényleg ellazulni.

Fotó: Dömölky Dániel Előadás: Duda Éva Társulat, Lunatika

A Nebáncsvirág négy falusi fiatal vágyairól, reményeiről és a felnőtté válásukról mesél. Ezeket, a saját éltedben meghozott nagy döntéseket hívtad elő, amikor készítetted a koreográfiákat?

Különleges élmény ezt a darabot színpadra vinni, mert nagyon régóta meg akartam rendezni. Amikor 14 évesen szedtem a paprikát a fóliában, akkor láttam először: lesz egy ilyen díszletem, ahol hasonlóan tekerednek majd a madzagok. A történet nem rólam szól, de az én szorongásaimból ered. Sosem akartam a faluban maradni, nem akartam gazdálkodni, ahogy édesapám egész életében. Művész akartam lenni, ahogy ő is szerette volna. Nyomasztott a félelem, hogy nem sikerül, és ettől majd megkeseredem.

Az előadásban meg is valósul a félresiklott életút képe.

Igen, mert bár a darabban elindul a reményteljes karrier, de csupán egy banális szerelmi történet válik belőle. A fiú kedvese miatt nem válik művésszé, miközben nem is a valójában vágyott nőért adja fel az álmait. Dupla szálon jelenik meg a kitartás hiánya.

Tavaly nyáron úgy adtátok elő a Nebáncsvirágot, hogy a táncrészek között a testvéred (Grecsó Krisztián, író - a szerk.) olvasott fel saját írásaiból részleteket. Több koreográfiád kapcsán is működtetek már együtt. Egyébként is érdekel a szöveg-tánc kapcsolata, vagy kizárólag az ő írásaival tud együvé válni a te táncod?

Egy éve kezdtünk közös esteket tartani Krisztiánnal, amelyek fontosak nekem, szeretem ezeket a találkozásokat. Nem mondanám, hogy azért ő olvas fel, mert a bátyám, inkább mert meglepően azonos a hangulata a szövegeknek és a koreográfiáknak. Igaz, hogy az írásait a darabokhoz válogatja össze, de mégsem kifejezetten arra készülnek. Ennek már lehet köze ahhoz, hogy testvérek vagyunk. Érdekes, hogy egyébként teljesen más személyiségként, művészként élünk.

Mondható, hogy a kortárstáncra rétegműfajként tekintünk itthon. Mit gondolsz, miért nem népszerűbb a műfaj?

Amiről a tánc mesél, sokszor nem lehet megfogalmazni, csak érezni. Ezzel az emberek egyik legnagyobb félelmét vesszük elő, hogy nem fogják érteni. Mindenki retteg attól, hogy valamihez nem elég művelt, képzett. El kell engedni ezt a frusztrációt, mert ha magaddal nincs bajod, akkor nem tud feldühíteni, bármit is látsz.

Széles-Horváth Anna