A tánc nem korhatáros

A Sóvirág az első olyan produkció, amelyben színpadon táncol. Milyen stílusokat sajátított el korábban?

Gyermekkoromban mindenféle táncot tanultam, amelyeket akkor a jó kislányoknak illet ismerniük. Debrecenben, Perczel Karola néni tánciskolájába jártam, ahová hároméves koromtól írattak be. A híres Berczik Sára-stílus is tőle származik, ugyanis őt is tanította, kvázi örökbe fogadta, és együtt fejlesztették ki a rá jellemző művészi tornát.

Hogyan érkezett a felkérés erre az előadásra?

Az alapötlet Szabó Rékától, a Tünet Együttes rendezőjétől és művészeti vezetőjétől származik. Rokoni kapcsolat van köztünk, mindketten ugyanabba a családba házasodtunk be, a férjeink unokatestvérek. Azt mondta, hogy nagy hasonlóságot lát az egyik táncosuk, Cuhorka Emese és köztem. Ez 60 év korkülönbséggel igazán hízelgő számomra. Elkezdtünk hát együtt táncolni, és így is maradtunk?

A darab leírásában felteszik azt a kérdést: vajon létezik-e barátság 60 év korkülönbséggel? Aki már látta a Sóvirágot, egyértelmű számára a válasz. Ön hogyan vélekedik erről?

Létezik bizony, a táncpartneremmel, Emesével tényleg lehet valami különleges kapcsolat köztünk, mert mindketten úgy érezzük, mintha már az idők kezdete óta ismernénk egymást.

Milyen érzés volt megnyílni egymás előtt és a legbensőségesebb titkokat megosztani?

Természetesen alakult minden, mintha nem is történhetett volna másképp. A generációs különbség valóban nagy, hiszen nemhogy a lányom, hanem akár az unokám is lehetne. Sokat változott a világ azóta, másképpen éltük meg azokat az élményeket, amelyek előbb-utóbb minden nő életében bekövetkeznek, mint például az első szerelem. Manapság sok szempontból kényelmesebb az élet, míg más nézőpontból meg jóval nehezebb. A kötöttségnek is volt valamiféle nimbusza.

Épp az előadás után beszélgetünk. Milyen gondolatok forognak most a fejében?

A darabot havonta háromszor játsszuk a Vígszínházban. Ez volt a 33. előadásunk. Bejártuk az ország rangos színházi fesztiváljait, többek között a Deszkán és a POSzT-on is voltunk. A legbüszkébb eddig arra vagyok, hogy idén ősszel elnyertük a Színikritikusok különdíját. Minden előadás előtt legalább ugyanannyira izgulok. Felszabadító dolog megosztani a közönséggel az érzéseimet, és még mindig terápia? Évtizedekig hallgatnunk kellett, de nem is tudtam volna beszélni róla.

Mindig kap virágot, és sokan megvárják a produkció után, hogy személyesen gratulálhassanak. Mit jelent önnek a közönség visszajelzése?

Mindenkinek hálás vagyok, aki eljön minket megnézni! Nagyon sokan írtak rólunk szépeket, ha összeírnánk ezek számát, biztosan előkelő helyen lennénk.

Egy a Sóvirágról szóló dokumentumfilm is készülőben van.

A filmet jövő novemberig tervezzük elkészíteni. Az operatőrök mindenfélébe beleforgatnak, a próbákba, az előadás előtti készülődésbe, a beszélgetésekbe és magába a produkcióba is. A Sírással nem megyünk semmire címet fogja kapni.

Fiatalokat megszégyenítő tornamutatványokkal rukkol elő. Hogyan tartja karban magát?

Sosem hagytam abba a gyakorlást! Nyilván már nem megy minden ugyanúgy, mint régebben, de azért kitartó vagyok. Én azt mondom, mindegy, mit csinál az ember, csak mindenképp mozogjon valamit! A kortársaimnak is azt tanácsolom, hogy ne hagyják el magukat, nehogy úgy maradjanak. A torna mindenre jó, a tánc nem korhatáros tevékenység! Az előadások előtt komoly edzéseket tartunk, és minden egyes fellépést újabb sikerélménynek érzek! Most éppen pilatesezek, amely nagyon jól építi a testet és formálja a tudatot.

Mivel foglalkozik a szabadidejében?

Őszintén: nem érem utol magamat. Sokat utazom külföldre, tavaly például tizenháromszor voltam Németországban, ahol előadásokat tartottam. Jövőre is kaptam meghívásokat, de lehet, hogy most már kevesebbet vállalok. Serényen dolgozom a második könyvemen, amelynek témája a magyar szocializmus. Már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan fogják fogadni. Az első könyvem, az Anima rerum ? A dolgok lelke megjelenése kapcsán nagyszerű dolog történt: egy rokonom olvasás közben magára ismert, és akkor derült ki, hogy mi valójában családtagok vagyunk, csak addig nem tudtunk róla. Azóta nagyon szorosan ápoljuk ezt a kapcsolatot!

Több nyelven beszél. Most is használja őket?

Negyvennyolc külkereskedelemben töltött év van mögöttem. Ezt a munkát a nyelvérzékemnek és az érdeklődésemnek köszönhetem. Sajnos könnyű felejteni, ha nem használja az ember, ez akár még az anyanyelvünkre is igaz lehet. Ez is olyan, mint az edzés, muszáj gyakorolni! Megragadom azokat az alkalmakat, amikor van lehetőségem használni. Számomra ez sosem kötelesség, inkább szórakozás. Az idegen nyelven való olvasást nagyon tudom ajánlani.

Mit olvas szívesen?

Szeretem a regényeket, és az újságokat is gyakran figyelem. Állandóan olvasok, most éppen három könyvet is egyszerre, de ez amúgy sem ritka nálam. Szeretek párhuzamosan több témával foglalkozni, aztán majd kialakul a sorrend, hogy melyikkel haladok gyorsabban. Az biztos: ha holokauszt-témájú könyv akad a kezembe, akkor azzal szoktam kezdeni, és utána szisztematikusan haladok. Könyvet sosem hagyok befejezetlenül.

Mennyire térnek el ezek a történetek az ön által tapasztaltaktól?

Már 72 éve a felszabadulásomnak. Ez idő alatt elképesztő dolgok kerülnek a napvilágra, miközben az emlékezetünkön is csorba eshet. Nagyon ügyelek arra, hogy csak olyan dolgot jelentsek ki, akár szóban, akár írásban, amelyben maximálisan biztos vagyok, hogy úgy történt.

A vallomásos-táncos duett már egy éve sikeresen fut a Vígszínházban, és most érkezett haza Berlinből, a Hungarian Contemporary Dance Festivalról, a következő előadás december 16-án lesz.

Végh Nóra

Fotó: Mészáros Csaba