A MANK Galériában látható kiállításodon olyan műveket láthatunk, amelyek az emlékekhez és az emlékezethez kötődnek. Mi alapján választottad ki éppen ezeket a tárgyakat? 

Mindegyik tárgy olyan időszakban született, amikor valamitől vagy valakitől örökre el kellett búcsúznom. Az első ilyen munka a teherlift másolatavolt, ami az akkori műtermemhez vitt fel nap mint nap. Azt a helyet nagyon megszerettem, és egyáltalán nem akartam elengedni. A teherliftnek gazdag szimbolikája van, mivel összeköti a nyilvános teret a műteremmel. Abban szállítottam a műtárgyaimat, amelyekhez kifejezetten nagy térre volt szükség.

Ezen kívül a Budapest Diary című diplomamunkámhoz is kötődik, amelyben szintén a személyes tereimet rögzítettem. Tulajdonképpen összeköti a városképekről készített sorozatomat a műtermi tárgyakkal. Ide kapcsolódik a karosszék is, amit szintén az egykori alkotótérben használtam. Rengeteg emlék fűz ehhez a bútordarabhoz, és sok ötletem ebben ülve született.

A személyes terekhez köthető tárgyakon kívül nagy méretű gépeket és munkaasztalt is láthatunk.

Miközben ezeken a tárgyakon dolgoztam, személyes veszteségek értek: akkoriban hunyt el a nagybátyám, majd két héttel később a nagyapám. Szembesültem azzal a fájdalmas ténnyel, hogy örökre elveszíthetek valakit, így az elengedés kényszerűségének hatása alá kerültem. Félelmetes gondolat volt, hogy a hozzájuk köthető emlékeket is elveszíthetem, hiszen kikopnak az emlékezetemből, ezért bizonyos tárgyakat elhoztam a műhelyeikből, hogy a hozzájuk fűződő emlékeimet rögzíthessem.

Az egyik ilyen tárgy nagyapám munkaasztala volt, amely mellett megtanultam, hogyan kell az egyes szerszámokat használni, és ott ismerkedtem meg a tárgykészítéssel is.

A nagybátyám asztalos volt, ami egyértelmű hatással volt a munkámra; a mai napig sokat foglalkozom fametszéssel. A fával mint alapanyaggal az ő műhelyében találkoztam először. Tőle a szalagfűrészt hoztam el, ami a gépparkjának utolsó darabja volt. A kiállításon látható egy olyan korlát nyomata is, amelyet a nagyapám készített a családi házuk erkélyére. Ez szintén szimbolikus motívum, sok emlékem kötődik hozzá.

A kiállításon először láthatók egy térbe rendezve ezek a műtárgyak. Amikor így együtt megláttad őket, visszaköszöntek az emlékeid? Sikerült betölteniük a tárgyaknak a nekik szánt funkciót?

Igen, hiszen egészen konkrét dolgok jutottak eszembe. Emellett a koncepcióm része, hogy ezek a tárgyak kifejezetten sérülékeny anyagból készültek. Ez fontos párhuzam:

az emlékekkel is ugyanúgy törődnünk kell, mint a műtárgyakkal, mert sérülékenyek és illékonyak.

Amikor előszedem, kicsomagolom és összerakom őket, újra kapcsolatba kerülök velük, mivel érintkezem az anyaggal, ami nagy odafigyelést és koncentrációt igényel. Ilyen módon visszahozzák a hozzájuk kapcsolódó emlékeket.

Több technika összegződik a sorozatodban: egyrészt frottázst készítesz, amely a felület átdörzsölését jelenti, de nem elégszel meg ennyivel. Az elkészült nyomatokból felépíted a kiválasztott tárgyaidat: egy az egyben reprodukálod őket. Hogyan alakult ki az eljárásmódod?

Ezt is a gyerekkoromig vezetem vissza, mivel már egészen fiatalon foglalkoztam papírmodellezéssel, és mindig érdekelt, hogy a grafikával hogyan tudok kilépni a térbe. A képzőművészeti egyetemre, képgrafika szakra jártam, és az ott töltött öt év alatt nem foglalkoztam térbeli dolgokkal. Intuitív indíttatást éreztem azonban arra, hogy tárgyakat készítsek, másrészt érdekelt a kiállítás és a sorozat címéhez, a szuvenírhez kapcsolódó gondolatkör. A szuvenír olyan tárgy, amit valahonnan elhozunk, és emlékeket társítunk hozzá. Tulajdonképpen tárgyiasítani szerettem volna az emlékeimet.

Hogyan tudod ezeket a tárgyakat megalkotni?

Mivel kollektív műteremben dolgozom, nagy terek állnak rendelkezésemre. Az elmúlt évek során kitapasztaltam, hogyan lehet teljes mértékben kihasználni a teret. Nem a Szuvenír sorozat darabjai a legnagyobb munkáim. Ezek után készült a 20 éves erdő című installációm, ami még nagyobb léptékű, jelenleg pedig azon dolgozom, hogy a műtermemet, tehát az egész teret és a benne levő tárgyakat reprodukáljam.

Nagyon érdekes, hogy a műtermedről is ebben a formában gondolkodsz! A műterem mindig misztikus hely a kívülállók számára, ami iránt erősen érdeklődnek. Te miért kezdtél el foglalkozni vele?

A műterem számomra „játszótér”, ahol bármit csinálhatok és bármihez nyúlhatok. Ott kapnak formát és anyagot az ötleteim. Most éppen egy csehországi grafikai triennáléra készülök. Az Universum című kiállításon a világmindenséghez fűződő viszonyukat mutatják be a meghívott művészek. Én a saját univerzumommal kezdtem el foglalkozni; az volt az első gondolatom, hogy ha a saját mindenségemet vizsgálom, akkor a körülöttem lévő káoszban is megtalálom a rendszert.

Koós Gábor

Visszanyúltam a görög mitológiához, amelyben a világ létrejötte a káosz uralmával kezdődött. A káoszban már minden létező anyag megvolt, de akkor még rendszer nélkül hömpölyögtek. Amikor rendszerbe álltak, és minden elem megkapta a saját helyét, akkor lett a káoszból kozmosz, ami a mai univerzumunkat jelenti. Természetemből adódóan a műtermemet is hömpölygő káoszként fogom fel, ahol semminek nincs előre meghatározott, konkrét helye.

Milyen munkafolyamatot végeztél el ehhez?

A káoszomból úgy csinálok valamiféle rendet, hogy egy bizonyos időben és ponton minden tárgynak rögzítem a helyét a térben. Ezután megörökítem a felületüket, majd modellezem és a múzeum kiállítóterében újraépítem őket a korábbi munkamódszeremmel. Így lesz a személyes káoszomból sajátos kozmosz.

Vannak megvalósításra váró terveid?

Mindig vannak, de az említett műterem-installációm hosszú távú munkafolyamat, ugyanis a kiállítás ideje alatt folyamatosan alakítom és aktualizálom, tehát jövő év januárjáig ezen fogok dolgozni. A megnyitóra a tér falait és a padlót állítom fel a kiállítótérbe, majd fokozatosan és folyamatosan új tárgyak készülnek, amelyekkel kiegészítem a műtárgyegyüttest. A projekt záró része az lesz majd, hogy az előzetesen elkészített tervrajz alapján mindent a helyére rakok.

A folyamatosan táguló univerzum mintájára a saját kozmoszod is egyfolytában bővül, újabb és újabb, felfedezésre váró részletekkel ruházod fel.

A művészetemben nagyon fontos az alkotómunka folyamata. Műtárgyaimnak tulajdonképpen az a legfontosabb része, amit ezen a különleges kiállításon meg tudok mutatni. Korábbi fametszeteimnél úgy próbáltam érzékeltetni az alkotói munkafolyamatot, hogy a nyomódúcot és a nyomatot egyszerre állítottam ki. A létrejött kép a nyomat egyfajta ellenőrzése és a munkafolyamat lezárása.

Koós Gábor Szuvenír című kiállítása 2021. június 25-ig, hétfőtől péntekig kilenctől ötig tekinthető meg.

Fotók: MANK/Csákvári Zsigmond