Tarr Hajnalka: A szépség ma már nem a hibáktól mentes harmónia

A kerámia alig két éve jelent meg Tarr praxisában. Elsőre távolinak tűnhet a lírai konceptualizmushoz képest, de valójában következetes folytatás: a korábbi, elmélet- és struktúraalapú gondolkodás most anyagban, tárgyban, érzéki szinteken folytatódik.

Meséli, hogy valójában az anyaság „szülte” ezt az újfajta irányt. „A művészet számomra mindig egyfajta belső »emésztőrendszer« volt: így rakom magam rendbe, így értem meg a világot magam körül, és a hozzá való viszonyomat. Intellektuálisan mindig is stimulált, amit csinálok, de a bensőséges, primer érzelmi teltséget végül az anyaság hozta meg. Vágytam erre a rendkívüli érzelmi közelségre, amit egy gyerek jelent, és azzal a kockázattal együtt vállaltam, hogy vége lesz a művészi pályámnak.”

A fejben zajló, konceptuális munkamódszer egyszerűen nem működött gyerek mellett. „Nem csak az időhiány miatt: nem működött az agyam. Elkezdtem vágyakozni valami kézzel végezhető, ösztönösebb, meditatív tevékenység után, amihez nem kell a fejem.” 

Tarr korábbi munkái alapvetően monoton módon készülő, formai rendszerekre épülő alkotások voltak. „Ez a fajta szépség számomra nem volt felszabadító – inkább fegyelmezett, rendezett, kontrollált esztétika volt. Vágytam olyasmire, ami nem az önanalízisről és szellemi terhelésről szól, hanem egyszerűen az esztétika koncepcióktól mentes átéléséről, létrehozásáról.” 

A fordulópontot egy interneten látott natúr porcelántárgy hozta el: Vanessa Hogge virágmodulokkal borított vázája. „Egyszerre volt puritán és túlzó, repetitív és hipnotikusan szép. Irigyeltem a lassú, kézi munkát, a molyolást a porcelánnal. Azt is, hogy ennek a nőnek az a munkája, hogy virágokat rakosgat a vázáira egész nap. Azt hiszem, pihenni akartam a bonyolultságomban töltött évtizedek után valamiben, ami mentes ettől.” Mondja, hogy először a lánya hozta le a Noha műhelyébe, ahova később beiratkozott korongozni. „Hét alkalommal voltam kurzuson. Amit itt tanultam, a lányom alvásidejében gyakoroltam otthon. Kiderült, hogy ez megy nekem.”  

A korongozás visszahozta a fókuszt, amit az anyaság szétzilált. „Ha kapkodok vagy szétesek, a tárgy is kimozdul a középpontjából, és szétesik a kezeim alatt. Ahogy egyre nagyobb vázákat tudtam megkorongozni, egyre bonyolultabb formákat applikáltam rájuk egészen addig, amíg a centrális váza identitása szinte láthatatlanná vált, pusztán funkcióban maradt meg. Egy idő után a vázaság metaforámmá vált, a vázatestet a saját fizikai és pszichés formámként kezdtem el kezelni.”

Tarr korábbi munkáit is az aprólékosság és a repetitív módszer jellemezte. „Alapélményem a töredezettség: folytonos változás, bizonytalanság vett körül. A művészet erre adott válasz: ha már elkerülhetetlen, hogy a dolgok szétesnek és újraformálódnak, legalább történjen a kezem között, ne fölöttem.” A mostani kerámiákon ez az áttörésekben, lyukakban jelenik meg: az Én szétbomlottsága látszik, miközben az alapforma stabilitást közvetít.

Ami új, az az expresszivitás: korábban nem engedett be ennyi intuitív, érzetalapú döntést. „Most a színek, a máz megfolyása, a gesztusok is belépnek. Eleinte féltem, mi lesz a fogadtatása, ha eltávolodom a korábbi pozíciómtól. De az első huszonhárom kerámiatárgy rögtön bekerült a Ludwig Múzeum Fordított tárgyak című kiállításába – fontos visszajelzés volt.”

Ezt követően pályázott a Faenzai Nemzetközi Kerámiabiennáléra (Concorso Internazionale della Ceramica d’Arte Contemporanea), amiről akkor még nem is tudta, hogy a szakma egyik legrangosabb platformja. „Az egyik művemet elfogadták, mindössze hét hónap kerámiázás után. Óriási öröm volt. A megnyitón találkozni külföldi művészekkel, látni, hogyan gondolkodnak a kerámiáról, felszabadító élmény volt.” Röviddel ezután beválogatták a Martinsons Award kiállítására is a lettországi Mark Rothko Múzeumban. „Ekkor éreztem meg, hogy a kerámiában is állampolgárságot szereztem.” 

„Először a kortárs kerámia hozott lázba, egy ideje pedig a Zsolnay kerámiákért is odavagyok. Minél többet kutatok, annál több ajtó nyílik meg. A kerámia önmagában sűrű referencialitást hordoz, amelyek azonnal feltörnek bennünk, amint megpillantunk egy ilyen tárgyat. Örülök, hogy ilyen sűrű kontextusú anyaggal dolgozhatok, érdekes a saját szubjektív aktuális énállapotomat kombinálni egy olyan anyaggal és formával, aminek a gyökere a használati tárgyak évezredes történetébe vezet.”

Március 11-én nyílik az acb Galériában kiállítása, ahol szándéka, hogy megmutassa azt is, hogy a mostani történet hogyan rendezhető összefüggésbe az eddigi munkáival. „Előrerohantam a vázákkal, de általuk megtanultam azt a technikát, amellyel ki tudom tölteni tartalmilag is a keletkezett gapet: szobrok és falikerámiák is láthatók lesznek.”

Gyorsan megtaláltad a hangod, teszem hozzá: a nőies forma, a kitüremkedések, a lyukak és a bennük tekergő zsinór vagy zsenília egyszerre teszi vonzóvá, a kanti értelemben vett széppé, valamint groteszkké ezeket a munkákat. „Nekem mindenképpen fontos, hogy megmaradjon ez a groteszkség. Ezért is volt lényeges, hogy létre tudjak hozni egy nagyon steril formát, amelyben van elég mozgásterem a zsibbasztóan édes és az elviselhetetlenül borzasztó között.”

Az új művek izgalmát az jelenti, hogy bár hordozzák Tarr személyes megéléseit, mégis leképezik a kortárs lét univerzális tapasztalatát: tartjuk magunkat, miközben teli vagyunk mi is és a szűkebb és tágabb környezetünk is sérülékenységgel, lyukakkal, kinövésekkel, kibillentségekkel. „Olyan, mintha ez lenne az új harmónia: a diszharmóniát evidensnek megélni. Megszokod a káoszt, a kibillent emberi habitus uralmát, az értéktelen ragyogását, az értékes nevetségessé válását, a valódi veszteségek hétköznapiságát. A koordináták olvadnak, mint a gleccserek, az előre relatív, ahogy a hátra is. Megszokod azt is, hogy ez szétzilál belül. A megszokás nyugtázza mindezt új esztétikaként, azt pedig, hogy képesek vagyunk ebben is élni, új otthonosságként. A szépség ma már nem a hibáktól mentes harmónia; az új szépség, úgy tűnik, az, hogy nincs rendben – és mégis egyben marad.”

Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu