Tizennyolc éves volt, amikor kitört a romániai forradalom. Ősélmény, amelyről mindig is filmet akart készíteni, vagy ez később került a céljai közé?
Távol akartam tartani magam ettől a témától az ellentmondásossága miatt. De amikor lehetőség adódott, és megismertem a Nagyszebenben történteket, sokként értek. Miután beleástam magam az eseményekbe, úgy gondoltam, a generációmnak beszélnie kell erről, mert megtapasztaltuk ezt az időszakot. Tükröt kell tartanunk a fiatalabbaknak, mivel ők már nem élték át. Az életemet teljesen megváltoztatta a forradalom. Orvosnak készültem, aztán a kommunizmus bukása után inkább afelé sodródtam, ami mindig is érdekelt, így kerültem a filmes világba. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója mély nyomot hagyott a magánéletemben és a karrieremben is. Ma a múlt felé kell fordulnunk, mert még nem igazán tudtunk kapcsolódni hozzá filmes értelemben, nem mondtunk el róla még eleget. Többet értenénk meg a társadalmunkból, a viselkedésünkből, ha visszanéznénk, hogy megtaláljuk a problémáink gyökerét.
Három év kutatómunka van a film mögött. Hogyan reagáltak az emberek, akikkel megosztotta a terveit? Inkább eltávolodtak vagy támogatták?
Sok ember számára kifejezetten fájdalmas volt minderről újra beszélni, sokan elzárkóztak. Főleg azoknál tapasztaltam, hogy nehezebben nyílnak meg, akikben volt valamilyen bűntudat vagy felelősségérzet. Például annál, aki véletlenül lelőtt vagy megölt valakit, esetleg sérülést okozott. Valaki teljesen elzárkózott attól, hogy nyilatkozzon. Nem volt egyszerű dolgom, kényelmetlen és fájdalmas időszak volt, mert a beszélgetések felnyitották a sebeket, arról kellett nyilatkozniuk, amiről nem szívesen beszélnek. Szerencsés vagyok viszont, mert nagyon sok nagyszebenivel sikerült interjút készítenem, akár olyanokkal is, akik ott voltak a medencében vagy az utcákon. Meglepő módon a hadsereg parancsnoka is szívesen nyilatkozott, de végig, mint egy robot, ugyanazt ismételte Azt, amit az események után is, az ártatlanságát bizonygatva.
Érdekes volt a kutatás során, amikor a két ellentétes oldal embereivel beszélgettem, a milíciával és a Securitatéval. Össze voltam zavarodva, mert az ő igazságuk vagy igazságaik, a verzióik teljesen ellentmondásosak voltak, két különböző történetet mondott el a két oldal. Ekkor úgy döntöttem, leteszem ezeket az igazságokat az asztalra, mint egy kirakós darabjait, és próbálom egyedül megérteni a történéseket. Érdekes, hogy továbbra sincs egyéges álláspont a forradalommal kapcsolatban, nem értenek egyet abban, ki kezdte, és pontosan hány ember halt meg.
Amikor a filmet készítette, bízott abban, hogy közelebb hozza majd egymáshoz az ellentétes valóságokat? Reméli, hogy párbeszédet indít el?
Egyelőre nem tudom megjósolni, mi lesz a film hatása. Októberben kezdik játszani a mozik. Nagyon kíváncsi vagyok. Nem azoknak a reakciójára, akik a medencében voltak, vagy megélték a forradalmat, hiszen úgysem tudjuk felfedni, ki volt a bűnös, hanem a fiatalokéra. Bízom benne, hogy jobban megértik majd a szüleik generációját, és azt, hogy miért szenved még mindig Románia morális szempontból, mert a múlt megtiszítása nélkül nem lehetséges az előrelépés.
Milyen morális hatásokra gondol?
A legnagyobb probléma, hogy elmaradt a nyilvános bocsánatkérés. Nem állt elő a Securitate, hogy elnézést kérjen. Az elmúlt időszakban navigálnunk kellett a hazugságok és kompromisszumok között. A mai napig titkosítva van rengeteg irat. Ezért remélem, hogy a fiatalokra morálisan hatni fog a film. Ami Nagyszebenben történt, nem egyedi eset, az egész országban hasonló események zajlottak ebben az időszakban, és remélem, a fiatalok megtalálják majd a válaszokat.
Hogyan alakult a viszonya az igazsághoz a forgatás során?
Sokat változott. Az elején rengeteg interjút készítettem a milícia tagjaival. Sajnáltam őket a sérüléseik, az átélt traumáik miatt, megérintett a történetük. Aztán mikor olvastam, hogy az évek alatt mennyi szörnyűséget csináltak, hogyan bántak a civilekkel és a disszidensekkel, már máshogy néztem rájuk. Olyan volt, mint egy kötéltánc, rá kellett jönnöm, hogy filmkészítőként egyik oldallal sem szabad szimpatizálnom, egyforma távolságra kell lennem mindenkitől. Megpróbáltam tehát visszafogni az érzelmeimet. Nem volt egyszerű, mert ez bonyolult történet. Próbáltam távolabbról rátekinteni az eseményekre, hogy elfogulatlan maradjak. Mivel a milícia és a Securitate is Ceaușescu keze alá dolgozott, és bántalmazott embereket, a morális perspektívámra kényesen kellett figyelnem.
Engedjen meg egy összehasonlítást egy magyar filmmel: az Oscar-díjas Saul fia és a Libertate ’89 – Nagyszeben főszereplője hasonló módon próbálja túlélni a szörnyű történéseket. Míg az előbbiben az apa el akarja temetni gyermeke holttestét, addig az ön filmjében az apa a fia keresztelőjére igyekszik. Mindkettejüket ez a törekvésük segíti, hogy eltávolodjanak a borzalmaktól. Miért volt fontos az ön számára, hogy egy ilyen személyes emberi pillanat megjelenjen a filmben?
A forgatókönyvíróval eldöntöttük, hogy emberibbé tesszük a szereplőket. A milícia tagjai önmagukban nem túl pozitív karakterek, de hangsúlyozni akartuk, hogy nekik is volt családjuk. Valós személyek inspiráltak, a főszereplőt ihlető férfival interjút is készítettem. Le is forgattunk egy jelenetet, amelyben a főszereplő a feleségével és a kisbabájukkal látható a konyhában, mielőtt elindulna dolgozni. Végül aztán úgy döntöttünk, kivágjuk ezt a részt, mivel túl hosszú, és talán jobb, ha nem mutatjuk a csecsemőt. Csak azt ismétli a főszereplőnk, hogy „mennem kell, el kell jutnom a keresztelőre”.
Ezzel a filmmel Romániát képviseli. A vetítés előtt a legismertebb román rendezőként konferálták fel. Hogyan tekint erre a szerepre?
Talán túlzás volt ez a megfogalmazás. Nem tartom magamat a leghíresebb román rendezőnek, Cristi Puiu és Corneliu Porumboiu jóval ismertebbek külföldön. Magamnak inkább azt a szerepet szánom, hogy a Transilvania International Film Festival alapítójaként népszerűsítsem a román filmeket más országokban. Boldog vagyok, hogy időről időre forgathatok, de még fontosabb, hogy a fiatal generáció felé forduljak, figyeljem őket. Amikor én kezdtem a pályám, a kilencvenes években, senki nem foglalkozott azzal, merre tart a karrierem. A fejlődésünk abszolút egyéni probléma volt. Kötelességemnek érzem, hogy figyeljünk a fiatal generációra, dolgozzunk velük. Erre szeretném helyezni a hangsúlyt, illetve producerként is a friss kezdeményezések, pályakezdő kollégák mellé szeretnék állni.
Ez nagyon fontos kezdeményezés, a fiatalok ilyen szempontból már élhetnek a szabadságukkal. Mit jelent önnek a szabadság?
Két irányból válaszolnám meg a kérdést. Fiatalabbként nagyon el voltunk zárva a világ elől, a szabadságot az utazás jelentette, az olvasás, hogy azt olvashatjuk el, amit mi választunk. Ki voltunk éhezve az információra, a hírekre. Ma a szabadság számomra inkább a szabad döntéseket, az elme szabadságát jelenti. Azt, hogy a saját gondolataimat és véleményemet szabadon formálhatom, és úgy fejezem ki, ahogyan szeretném. Mikor nem hagyom, hogy befolyásoljanak a teljesen különböző irányból érkező manipulációk. Régebben csak egy irányból, a televízióból próbáltak manipulálni, ma már jóval több felől érkezik ez a szándék. Ezért nagyon fontos számomra az elmém szabadsága.
Nyitóképen Tudor Giurgiu filmrendező. Fotó: Mocsári László / CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál
