- Tényleg rendező nélkül készült az előadás?
- Az önkormányzat kérésére az igazgató a színházfelújítással foglalkozott, ezért az előzetes tervekkel szemben nem ő rendezte a darabot. Még a színház átépítése előtt kidolgoztuk az alapkoncepciót Harsányi Sulyom Lászlóval, a társulat pedig aktív és képes volt a kollektív munkára. Aztán, mint minden direktor, bejött a próbák vége felé.
- A dramaturg nem helyettesítheti valamelyest a rendezőt - különösen, hogy már elkezdődött a munka?
- A rendezőt nem helyettesítené, ráadásul Kárpáti Péter nem ért rá állandóan velünk lenni. Különben a színészek sok mindenben gyakorlatiasabbak is, mint a dramaturg.
- Mit mond ez a Pisti most, hogy már mindenki szabadon beszélhet?
- Nagyon sokat, mert azon túl, az emberről szól általában, az ötven évet felölelő történet részleteiben ismétlődik a társadalomban, ma is. Szívbemarkoló, hogy így van. Talán ezért is olyan nehéz megmutatni azt a sokat mondó abszurd humort, amely ezt a darabot jellemzi. Hiába nincs linearitás, a felvillanó képekből kiderül, hogy ugyanazok a borzalmak történnek meg újra és újra, még ha alig ismerjük is fel az azonosságot.
- A társulat többi tagjának is ennyire beazonosítható a jelen a múlttal?
- Ebben a világban élnek, a bőrükön érzik, sőt nekem úgy tűnt, a közönséget legalább ennyire megérintette az előadás. A fiatalabbakkal ellentétben, én sokat átéltem - akár gyerekként is - amit megírt Örkény, de hogy miről van szó, ők is pontosan tudják. A kedvenc mondatom erről szól. "Értse meg végre, a jövő nem más, mint a jelen összes lehetősége, és hogy mi, maga meg én, melyiket választjuk a sok közül." Ezt egy nagyon optimista ember mondja persze - mert Rizi, az én figurám, ilyen, mint általában a bölcs nők, akik mindig újra kezdik. Rizinek sugallatai vannak, megérzi, hogyan kell megint felállni, meghallja a jövő, vagy ha úgy tetszik, az Úr üzenetét. Nevezzük, aminek akarjuk.
- Mondhatjuk ezt az előadást politikai színháznak?
- Ne mondjuk, mert mindenkinek tele van mindene a politikával. Ebben a darabban persze benne van, hogy akkor most nézzünk szembe a magunk életével.
- És a közönség szeret szembenézni a saját életével?
- Van, aki igen, és nyilván van, aki nem. Az a szép a groteszkben, ahogy morajlik a közönség, néhányan akár nevetnek is, aztán megfagy a levegő a borzasztó drámai helyzetektől és küzdelmektől. Ez a legnehezebb persze: ahhoz egy egész társulat kell, hogy elcsípje a közönség figyelmét.
