1956-os emigránsként Olaszországban festő is lehetett, de hazatérése után itthon a kultúrpolitika csak alkalmazott területen hagyta kibontakozni; Szinte Gábor színházi díszlettervező lett. A most kiállított portrékon ez a színházi tapasztalat szólal meg, egy sűrű, emberi konfliktusokra és drámai alkatokra hangszerelt világ "színészei" jelennek meg a portrékon.
Bartók, Kodály, Mátyás király és Lászlóffy Aladár, az öreg Jókai egy tavaszi kertben, vagy a Tibet kék hegyei előtt szerzetesi szigorúsággal elmélkedő Kőrösi Csoma Sándor egy-egy erőteljesen megformált főszerepet alakítanak. Igazi színész csak egy vásznon jelenik meg, ez Huszti Péter 1973-as híres Jago-alakításának egy pillanatát portré formájában merevíti ki, de maga a megjelenítés, a drámai pillanat kiszakítása az időből mindegyik portrén színpadi gesztusként értelmezhető.
A dráma majdnem minden vásznon egyetlen figura és a háttér közös erőterében fogalmazódik meg. A főszereplő-modell testtartása, tekintete és a mögötte impresszionista ecsetkezeléssel, élénk színekkel ábrázolt, fényekkel telített táj a teljességet közvetíti, ami a kortárs festészetben ritka jelenség. Annál több köze van ezeknek a portréknak a műfaj hagyományaihoz. Az igazi portréfestészet a reneszánsz óta éppen ezt a teljességet ragadja meg. A figurában a lélek rejtelmeit rögzíti, és körülveszi ennek a finoman rezgő tartománynak tárgyiasult párhuzamaival. A beállítás kellékei körvonalazzák a jellem, a hajlamok, a belső minőség lehetséges útjait a világ labirintusában. Rembrandt és Holbein azt az embert ábrázolták, aki az útvesztőben önmagára támaszkodva igazodik el, még egy olyan világban, amelyik emberi mércével felmérhető. Szinte Gábor portréi azzal jelzik a maguk korát, hogy ez a mérce már megbillent, az eligazodáshoz kivételes egyéniségre, drámai alkatra van szükség.
A műfaj súlyát, a téma ikonszerű merevségét mégis az itáliai emlékek színvilága hangszereli át, a ragyogó kolorit és a foltszerűen vibráló fények lágy, természetközeli nyugalommal fogják körül a rigid testtartású figurákat. A jellem így, ebben a finom kontextusban átérezhető, a példaként felmutatott minőség saját élményként kerül - a kiállítás címét követve - emberközelbe.
