A téglát mindenki érti interjú Kudász Gábor Arionnal

Hogyan indultál el a fotózás útján?

Mindig megkapom ezt a kérdést, és próbálok valami érdekes történettel előállni, de az igazság az, hogy a legnagyobb lökést a gimnáziumban a fotószakkört vezető tanárnővel folytatott beszélgetések adták. Azt hiszem jó pár órát lógtam el filmhívás miatt, és még több filmet hívtam elő, hogy ott lebzselhessek.

Az Emberi lépték című fotósorozatodra Capa-ösztöndíjat kaptál, amit téglagyárakban készítesz. Adja magát a kérdés, miért pont a tégla?

A tégla szélsőségesen köznapi és vizuálisan erőteljes jel. Az emberi lépték kérdése régóta foglalkoztat, a személyes, a lokális viszonya a globálissal, az univerzálissal. Az, hogy az ember meddig képes érzékelni a világot. Úgy vélem, az érzékelésünk határa a lokálistól, ha tetszik, az emberitől kitolódik a skála mindkét irányában. A tégla úgy jött, hogy múlt tavasszal megkeresett egy téglagyár, hogy támogatnák egy sorozat elkészítését, teljesen szabad kezet adtak, csupán annyit kértek, hogy a munkának legyen köze a téglához, így elkezdtem a tégla szimbolikus jelentésével és a világban betöltött szerepével foglalkozni. Megtetszett a kikezdhetetlen tömörsége, jelszerűsége. Szabványos forma, van magassága, szélessége, hossza, súlya, anyaga. Ezeket a nagyon egyszerűen leírható tárgyakat egymás mellé téve, hihetetlenül bonyolult struktúrájú rendszerek hozhatók létre. Egy tégla egy egységnyi információ, ha tetszik egy bit. Egyszóval lenyűgöz egy végletesen földhözragadt tárgy viszonya a hasonlóan végtelenül tágas és felfoghatatlan univerzummal.

Miközben a téglák egyszerűségével, s megfeleltethetőségével foglalkozol, felmerülnek morális kérdések. Például a gép és ember viszonya.

Bár többségében téglákat fotózok, engem mégis a felelősség problémája és az emberiség jövőképe foglalkoztat. Nagyon szoros kapcsolatban van ez a szabványok kérdésével, azzal, hogy mi a szabványok, szabályrendszerek, alkotmányok feladata. Nem minden tégla kompatibilis minden más téglával, így a szellemi konstrukciókra is jellemző harmonizációs problémák is vizsgálhatók rajta keresztül. Végül is a morál és a törvények is építmények, amik lebonthatók alapegységekre. Erős egyszerűsítéssel élve a tégla olyan a tárgyi világban, mint a felelősség a morális világban. Cipeljük a súlyát. Izgat, hogy meddig emberi valami, hol a határ ember és gép között, van-e a gépeknek is felelőssége, mi a technológia léptéke? Egy fotósorozatban nehezen átvihetők az ilyen gondolatok, de éppen ez teszi izgalmassá a játékot.

Az ilyen léptékváltások máshol is megtalálhatók az emberi életben. Érdemes azokat is bemutatni, lehet-e ott újat mutatni?

Választhattam volna millió-egy más dolgot is, egyes elméletek szerint olyan, hogy lépték nem is létezik, így aztán léptékváltásról, pláne emberi léptékről sem lehet beszélni. De a frissen préselt még puha téglát kézbe véve magam előtt látom a sáros agyagból tárgyakat formáló ősembert, akitől óriási időbeli távolság választ el, mégis alig különbözünk. Pár évtizede még fáradságos és munkaigényes volt téglát előállítani, sok embernek adott megélhetést ez az iparág. Az ősi technológia, ami a mai napig szinte változatlan formában működik, de találkozik a high-tech, automatizált gyártási folyamattal, amiben az ember szerepe teljesen átértelmeződik, sőt idézőjelek közé kerül. Kérdés, hogy az antropocén helyett nem lenne pontosabb inkább technocénnek nevezni a legújabb földtörténeti korszakot.

A fotósorozatod befejezése mellett tervezel egy gyűjtőmunkát is. Mit lehet erről tudni?

Ez a készülő mű fontos része, az Achilles-sarka, amivel még nem állok igazán jól, pedig régóta foglalkoztat. A világunk rendkívül redundáns, tele van párhuzamosságokkal és ismétlődésekkel. Amire én itt Magyarországon rájövök, azt lehet, hogy Párizsban vagy a Távol-Keleten is megcsinálják. Egy globális agyban, az interneten ezek aztán egyszerre jelennek meg. Felbukkannak ötletek és nem lehet tudni, mi volt előbb, mi mire volt hatással, deja vu. Ez szerintem egyre izgalmasabb lehetőségeket kínál, de felveti a korábban említett emberi-gépi kérdést is. Tegyük fel, ha érdekel a világ legmagasabb embere, van-e értelme annak, hogy én elutazzak a lakhelyére, és ott lefotózzam. Tudok és akarok-e más vagy újabb képet csinálni a már létező képeknél? Ha kijelentem, hogy gondolok rá, ez a gesztus elegendő-e? Vannak persze téglamúzeumok és offline gyűjtemények, amik a sorozat számára érdekes dolgokat tartogathatnak, ezeket is beleemelem a munkába. Ez a gyűjtés másfajta vizsgálata az emberi léptéknek, a helyhez kötött fotózásnak az ellenpólusa. Mivel csak téglagyárakban fotózok, amik többnyire mindenhol egyformák, alig különbözik egymástól egy solymári és egy bulgáriai téglagyár. Így belegondolva nincs sok értelme megtenni a köztük lévő hatalmas földrajzi a távolságokat. Elutazom 1000 kilométerre, hogy lefotózzam ugyanazt a szabványos formát, de a gyűjtésben nem mozdulok ki. Abból fogok építkezni, amit kortársaim vagy az előttem élők láttak, és kíváncsi vagyok, hogy tudok-e így újat mondani.

Lényeges az, hogy fekete-fehérek a képek?

Igazából nem, lehetnének színesek is. Az elmúlt tizenöt évben szinte csak színesben dolgoztam mondván, hogy a világ színes. Sok apró, önmagában nem döntő szempont szólt amellett, hogy ezúttal fekete-fehérben dolgozzak. A téglagyárakban dominál az égetett agyag vöröses színe. De mi köze a vörösnek az emberi léptékhez? A döntés tehát az, hogy ne vörös legyen a sorozat. A fekete-fehér absztrakt, kevésbé hangulati, tárgyilagos és időtlen. A képek ideje kiemelt szerepet kap ebben a munkában. A monokróm képek erősítik az archívum hatást, mintha már régóta velünk lennének, és én csak összegyűjtöttem volna őket, belesimulnak a gyűjtés képanyagába. Így a munka egy pontján az esztétikai döntések tartalmivá is válnak. Nagyformátumú géppel, filmre dolgozom, ami már önmagában is elég régimódi.

Nemcsak fotózol, hanem tanítod is. Erre tudatosan készültél?

Még javában a MOME-n, akkori nevén, az Iparművészeti Egyetemen tanultam, amikor megkértek rá, hogy a fotó szak kettő számítógépből álló digitális parkját tartsam karban. A diploma után, ez a munkakör tartott ott. Tizennyolc éves korom óta a Zugligetbe járok mint diák vagy tanár, már az életem több mint felét ott töltöttem. Ebből a szempontból mondhatjuk, hogy nem tudatos döntés volt, mert sosem határoztam el, hogy tanítani akarok. A tanítás lett észrevétlenül az életem része. Az egyetem olyan, mint egy második otthon vagy szellemi bázis, ahol nem csak a diákokkal szemben követelmény, hogy az önálló alkotói útjukat járják. Én minden nap tanulok tőlük és remélem, hogy példával viszonozhatom. Egyébként nem mindent lehet tanítani, de a leglényegesebb, hogy a gondolkodás szabadságát megkapják a hallgatók. Ez sokszor embert próbáló feladat mindannyiunknak. Az egyetem elvégzése után pár évig kipróbáltam magam a reklámiparban is, de az a munka kiszipolyozott, feladtam amint észrevettem, hogy elaprózódom, és nem élvezem a hivatásomat. A munkahelyek kilencvenkilenc százaléka ilyen, köztük a téglagyár is olyan helynek tűnik, ami rászorítja az embert, hogy feladja vágyait, végső soron önmagát. Ez pedig szerintem egyáltalán nem produktív, és nem is emberi.