Tekercsek, kódexek, átkok – történetek a könyvek születéséről

„Mert a könyvek nem teljesen halott dolgok: megvan bennük az élet lehetősége, az, hogy éppoly aktívak legyenek, mint a lélek, melynek termékei” – írja John Milton Areopagitica című művében. A könyvnek, annak ellenére, hogy fizikai dolog, elvont tartalma van. Milton így ír róla ugyanott: „Sok ember csak terhére van a Földnek; egy jó könyv viszont egy felsőbbrendű szellemnek az életen túli élet számára bebalzsamozott és elraktározott becses életnedve” – a könyv nemcsak tartalmában elvont, de egy, könnyen lehet, hogy már rég halott ember lenyomatát is magában őrzi. Nem meglepő tehát, hogy a bakancslisták visszatérő eleme a könyvírás – valamennyire út a halhatatlanság felé.

A könyv mint vallási szimbólum

A könyv általában a bölcsesség és az isteni tudás szimbóluma, kinyilvánított vagy ki nem nyilvánított voltára a könyv becsukott, illetve kinyitott állapota utal az ábrázolásokon. Egyiptomban a Halottak könyvét a halott mellé helyezték a sírba, hogy igazolja őt a túlvilágon. A könyv eredetileg – vagyis még írástekercsként – hatalmi szimbólum volt, amit az uralkodó tartott a kezében saját törvényeinek jelképeként.

A Könyvek könyve, vagyis a Biblia nevét közvetetten Büblosz városáról kapta. A biblion ógörögül könyvtekercset jelent, és az egyiptomi, papirusz jelentésű biblosz szóból származik, ami pedig Bübloszról kapta a nevét. Ez a város akkoriban a nemzetközi papiruszkereskedelem központja volt. A Bibliában szereplő Élet könyvébe mindannyiunk tettei fel vannak jegyezve: „Abban az időben megszabadul népedből mindenki, aki be van írva a könyvbe”, illetve „Egy másik könyvet is kinyitottak, amely az élet könyve. A halottakat megítélték azokból, amik tetteiknek megfelelően a könyvbe voltak írva.”

A kötet fedelén az alfa és az ómega, a kezdet és a vég betűje látható. A Krisztus-ábrázolások egy részén a Pantokrátor-alak ezt a könyvet tartja bal kezében, jobbját pedig áldásra emeli – ő az Ige, és ki is nyilvánítja az Igét, egy személyben. A Jelenések könyvében ezt olvashatjuk: „Ekkor hangot hallottam az égből, amint újból szólt hozzám, és azt mondta: »Menj, és vedd át a nyitott könyvet a tenger és a föld felett álló angyal kezéből!« Elmentem az angyalhoz, és mondtam neki, hogy adja nekem a könyvet. Ő azt felelte nekem: »Fogd és edd meg! Keserűvé fogja tenni a gyomrodat, de a szádban olyan édes lesz, mint a méz.« Elvettem a könyvet az angyal kezéből, megettem, és a számban édes volt, mint a méz, de amikor lenyeltem, a gyomrom keserű lett. Ekkor azt mondták nekem: »Ismét jövendölnöd kell a nemzetekről és népekről és nyelvekről és számos királyról!«” Ez a könyv az isteni tudás szimbóluma. Leggyakrabban az evangélistákat ábrázolják könyvekkel. Az ikonográfiában az Ószövetség irattekercsként, míg az Újszövetség könyvként jelenik meg.

A muszlimok hite szerint a Korán Allah része, és korábban keletkezett, mint a világ. A Biblia, a Korán vagy a kínai Si-king mindegyike könyvgyűjtemény, amik fára (a német Buch könyvet jelent, míg a Buche bükköt), kő- és agyagtáblákra, viaszlapokra, papirusztekercsekre készültek vagy szájhagyomány útján maradtak fenn, mint a védák esetében. Ilyenkor maga a tudó a könyv, a hordozó.

Papirusz, pergamen, papír

Ha könyvre gondolunk, azonnal a nyomtatás jut eszünkbe. De míg Gutenberg találmánya után valóban ezt jelenti a könyv, addig a középkorban a kódexek, az ókorban pedig a tekercsek látták el ugyanezt a funkciót. Az alexandriai könyvtárban például Aulus Gellius és Ammianus Marcellinus szerint vagy hétszázezer tekercset őriztek, de a jelenlegi becslések szerint is egy időben félmillió művet tároltak itt – ez az akkoriban létező összes könyv harminc és hetven százaléka között lehetett. Több mint száz tudós dolgozott itt, hogy kutassanak, fordítsanak, másoljanak.

Nem a görögöknél indult azonban a műveltség: a babiloniak agyagtáblát használtak hordozóként. Ennél már csak a falfeliratok régebbiek. Az írás megjelenése végtelenül pragmatikus: ha egy ember meghal, minden megszerzett tudása a sírba száll, és lehetetlenség reprodukálni azt, csak a csalóka emlékezetben bízhatunk. Az írás kezdetben fix helyekre – kőre, fára, falra – készült, csak később lett igény arra, hogy mobilis legyen, így lett a fa vagy agyagtábla hordozóvá, könyvvé. Ezeket aztán gyűrűkkel kapcsolták egymásba, ami ugyan mobilisabb volt, mint egy falra rótt szöveg, de még mindig súlyosak voltak – egyes történetek szerint a kínai vándorfilozófus, Mo Ti háromszekérnyi bambuszkötegkönyvvel utazgatott.

Babilonban és Asszíriában az agyagtábla-irodalom hatalmas termeket töltött meg, miközben klasszikus könyvként jóval kisebb helyen is elférnének. A merev felületre való írás egyrészt nehezíti a hibák javítását, de egyébként magát az írást is energiaigényesebb feladattá teszi.

Így a papirusz, a pergamen és a papír megkönnyítette az írást és a hordozhatóságot is – sőt, az anyag definiálta a formát is. A papiruszt nem lehetett hajtogatni, mert megtörik, cserébe jól hajlítható, ezzel meg is született a tekercs. Ez a könnyebbség járulhatott hozzá, hogy terjedelmesebb művek is fennmaradtak, például Homérosz eposzai.

A pergament – amely kezelt állatbőr – már lehetett hajtogatni, és a másik oldalára is lehetett írni, ami a papirusznál a rostozat miatt nehézkes: nagyobb terjedelmű művek így kisebb helyet foglaltak, mint korábban. És bár a pergamen jobb volt, mint a papirusz, egy Biblia lemásolásához egy komplett juhnyáj bőrére szükség volt. Egyre csak gyarapodott a leírandó tartalom, így a papír megjelenése – több más kritérium teljesülésével – nemcsak a könyvek nagy számú születését tette lehetővé, hanem azt is elérte, hogy a műveltség ne csak egy kisebbség privilégiumai közé tartozzon.

A pergamen megjelenése mellett az ókori Rómában elkezdték összefűzni és falapokkal lezárni az oldalakat, ezzel pedig megszületett a könyv formátuma. Míg a papirusztekercsek tartásához olvasás közben két kézre volt szükség, addig a kódexet csak letámasztották, és jegyzetelni is lehetett böngészés közben. A kereszténység elterjedése pedig a kódex dominanciáját hozta magával, és a Kr. u. 6. századra teljesen felváltotta a tekercset. A könyv mellett a másik forradalmi újítás a könyvnyomtatás volt, amit Johannes Gutenberg találmányához kötünk, viszont ennek is voltak előzményei.

Az első, keletkezési dátummal ellátott nyomtatott könyvet például nem Németországban, hanem Kínában kell keresnünk az első évezredben, ez volt a Gyémánt szútra 868 körül. A technika faragott fakockák felhasználásából állt. A Gyémánt szútra megtalálója egy taoista szerzetes volt 1900-ban, aki felfedezett egy, a 11. század óta lezárt üreget. Az első európai, aki láthatta az ott őrzött dokumentumokat, a magyar Sir Stein Aurél volt.

A lelőhelyre a budapesti Lóczy Lajos földrajztudós – aki korábban a Széchenyi Béla vezette expedícióval járt a helyszínen – hívta fel figyelmét. Stein a helyszínen több mint húsz köbméternyi dokumentumot talált. Nagy részük kínai nyelven íródott, de voltak köztük tibeti nyelvűek, különböző indiai, iráni és török nyelven írott munkák is. Többségük buddhista szöveg volt, de találtak manicheus, nesztoriánus keresztény, taoista és konfuciánus iratokat is. A legkorábbi keltezett dokumentum 406-ból, a legfiatalabb 1002-ből való. Az iratok között ott volt a Gyémánt szútra is. A Stein általa felfedezett csaknem félezer barlang a világ legnagyobb szabadtéri galériája, több mint negyvenötezer négyzetméternyi, élénk színű freskóval, amiket a sivatagi szél remekül megőrzött. Érdekes adalék, hogy ekkoriban a brit indiai kormányzat szolgálatában állott Stein Aurél, így a megtalált tárgyak a British Museum gyűjteményét gyarapították. Rövid budapesti látogatásaikor előadásokat is tartott, 1895-től az MTA tagja volt. Végrendeletében nyomtatott könyveit, kéziratai egy részét és hétezres fényképgyűjteményét az Akadémia könyvtárára hagyta.

Mindeközben Európában másolóműhelyek, szkriptórumok működtek. Itt másolták, díszítették az egyházi és világi köteteket. Úgy kezelték, mint az Istenhez közelítés egy módját. A másolási procedúra hosszas volt, és rengeteg munkát igényelt, éppen ezért a másolók – jobb híján – átkokkal igyekeztek védeni a művet. A legkorábbi ilyen szöveget Assur-bán-apli íratta a ninivei könyvtár példányaira. Egy középkorból fennmaradt könyvátok így szól: „Ki e könyvet ellopta vagy kölcsönkérte, de vissza sose adta tulajdonosának, váljék e könyv kezében kígyóvá, mely szétmarcangolja. A bénulás átka sújtson reá és az összes rokonára. Hangosan sírva könyörögjön kegyelemért fájdalmában, és a szenvedése sose érjen véget, míg végleg el nem pusztul. Férgek rágják ki belső szerveit, és végső bűnhődésül a pokol örök tüzében égjen az idők végezetéig.”

Gutenberg a 15. század közepén találta fel a nyomdagépet, s ezzel megnyílt az út a tömeggyártás és a kereskedelmi célú könyveladások tömegesítése előtt.

A 15. század végére, tehát ötven évvel későbbre Németországban már körülbelül háromszáz nyomda működött. A reneszánsz európai elterjedéséhez hozzájárult, hogy viszonylag olcsón váltak elérhetővé a nagy ókori klasszikusok. Azzal, hogy egyszerre sok ember ugyanazt a könyvet olvashatta, politikai és kulturális irányzatok alakulhattak ki és terjedhettek el addig nem ismert gyorsaságban. A széles körben megismert könyveknek köszönhetően különböző országok tudósai relatíve hamar jutottak hozzá kollégáik munkáihoz, ami segítette a technológiai fejlődést is. A tudás demokratizálódott, már nemcsak egyetemek és kolostorok lakói fértek hozzá. A reformáció pedig olyan kardinális kérdésekkel tudott híveket toborozni, mint az anyanyelven kinyomtatott Biblia. Igény mutatkozott a köznép részéről anyanyelvén íródott munkákra: ilyenek voltak az Isteni színjáték olaszul, valamint a Canterbury mesék középangol nyelven.

Ezekhez a forradalmi változásokhoz kapcsolódik egy újabb paradigmaváltás, aminek szemtanúi lehetünk. Az még nem mondható meg, hogy a digitalizált szöveg miként alakítja át a hozzá kötődő viszonyunkat: milyenek lesznek a szerzői jogok, ha egyáltalán lesznek, hogyan befolyásolják az olvasási szokásokat a digitális hordozók. Ez a változás ahhoz is közelebb visz bennünket, hogy a kritikai kiadványok és a digitális filológia soha nem látott mértékű szövegváltozathoz férhet hozzá. És persze a klasszikus könyvbiznisznek is újra kell pozicionálnia magát egy olyan korban, amikor a könyv nem tűnt el teljesen, de már nem számít elsődleges információhordozónak.

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/5. számában olvasható.