A korcsolyázás elsőrandi-program, a síelés az elit sportja
A tél nem csak zord napokat és hideg, borús időt hozott, sok év után ismét nagy hóval és befagyott tavakkal ajándékozott meg minket. És ha sok enyhe tél után újra van hó, előkerülnek a szánkók és korcsolyák is. De vajon a magyar kultúrában hagytak-e nyomot a sílécek, szánkók és korcsolyák?
A magyar kultúra alapvetően nem a zord telek mitológiájára épül. Nincsenek fjordjaink, mint a norvégoknak, és a síugrás sem nemzeti identitásképző erő. Mégis a tél, különösen a városi tél, fontos inspirációs forrássá vált a 19–20. század fordulóján, amikor a modern sport és a modern városi lét egyszerre kezdett formát ölteni.
A korcsolya és a polgári idill
A korcsolyázás például nem csupán sportként, hanem társadalmi eseményként jelent meg. A Városligeti Műjégpálya 1870-es megnyitása mérföldkő volt, ugyanis nemcsak Európa egyik legrégebbi mesterséges jégpályájáról beszélünk, hanem egy olyan térről, ahol a sport és a társasági élet találkozott.
A historizáló stílusú Korcsolyacsarnok épülete – Alpár Ignác munkája – önmagában is kultúrtörténeti lenyomat. A századforduló polgára itt mutatta meg új télikabátját, itt zajlottak az ismerkedések, és itt vált a testmozgás a modern életstílus részévé.
Ez a világ a képzőművészetben is visszaköszön. A 19. század végi és 20. század eleji festészetben – például Szinyei Merse Pál (Hóolvadás) vagy Ferenczy Károly téli tájképein – a hóval borított természet már nem csupán háttér, hanem hangulati főszereplő. Bár a magyar festészet inkább a természet líraiságát, mint a sport dinamizmusát ragadta meg, a korcsolyázó alakok és befagyott tavak motívuma a polgári élet idilljét közvetítik.
Gyerekeknek szánkó, az elitnek síléc
A szánkózás leginkább az önfeledt gyermekkort idézi meg a magyar irodalomban. Krúdy több novellájában és tárcájában megjelenik a városi tél és a gyermekkori szánkózás emléke. Tömörkény István szegedi paraszti életképeiben találkozhatunk a gyerekek havas játékával, Móra Ferenc és Gárdonyi Géza prózájában pedig a havas domboldal a szabadság terepe. A szánkózás nem versenysport, hanem élmény, amely erősíti a közösséghez tartozás érzését.
A síelés már más történet. Magyarország földrajzi adottságai miatt inkább az elit és a hegyvidéki régiók sportja volt. A két világháború között kezdett népszerűvé válni, főként a Mátrában és a Bükkben. A síelés képe hangsúlyosabban a sajtófotókban és plakátművészetben jelent meg: dinamikus, sportos, modern testkultúrát sugalló alakokkal. A 20. század eleji reklámgrafikákon a síelő figura már a haladás és az egészséges élet metaforája.
Az európaiság szimbóluma és a városi pezsgés színtere
A téli sportok a képernyőn is felbukkantak. A korabeli híradófelvételek gyakran mutatták a Városligeti Műjégpályát vagy a budai hegyek havas lejtőit, hangsúlyozva Budapest „európaiságát”. A téli sportolást nemcsak szabadidős tevékenységként, hanem a modern nemzet vizuális bizonyítékaként mutatták be.
A Városligeti Műjégpálya jelentősége ma is túlmutat önmagán. Generációk első randijainak helyszíne, iskolai korcsolyázások tere, ahol a bizonytalan lépésekből magabiztos siklás lett. Kollektív emlékezetünk része. Egyszerre őrzi a monarchiabeli eleganciát és a rendszerváltás utáni városi pezsgést. Az, hogy ma is működik és népszerű, azt jelzi, hogy a télhez való viszonyunk nem egyszerűen meteorológiai kérdés, hanem kulturális tapasztalat.
A magyar kultúrában a téli sportok talán sosem váltak nemzeti mítosszá, de éppen hétköznapiságukban rejlik erejük: abban, hogy összekötnek minket a várossal, a természettel és egymással. A havas táj pedig nem egy üres fehér lap. Inkább olyan vászon, amelyen a csúszások, siklások és esések nyomot hagynak – a művészetben éppúgy, mint a személyes történeteinkben.
Címlapfotó: Fadrusz utca, BLKE teniszpályák télen, háttérben a Villányi út (Szent Imre herceg útja) fölött a Gellérthegy oldala, jobb oldalon a Molnár C. Pál lejtő (Esze Tamás utca) 1933-ban. Fotó: Fortepan/Halmosi Sándor
