Kékítőt old az ég vizében, avagy a kékfestés rövid története
Balázs Béla Az igazi égszínkék című meséjének főhőse a varázsrét búzavirágaiból mágikus erejű festéket készített, a megfestett felhőből eleredt az eső. A kékfestés is közel ilyen varázslatos világ, ami textileken alkalmazott színmintázási technika, a változatos minták a kék alapon fehér színben jelennek meg.
A kékfestő kelme idővel a magyar népviselet része lett, beköltözött a házakba, terítők és ágyneműk is készültek a kékfestett textilekből. A kékfestő kifejezéssel mint nyelvi emlékkel 1770-ben találkoztunk először, a pápai Bengely István levelében. A kék-fehér színű mintázás a keleti porcelánok jellegzetessége is, ezért sokan illették az eljárást a német porzellandruck kifejezéssel. A kékfestés azonban sokkal régebbi mesterség, nem csoda, hogy az UNESCO szellemi kulturális örökség részének tekinti. A textilnyomáson alapuló eljárás ősi eljárás, Indiából származik, az ott gyártott kelméket vitték el a karavánok Egyiptomba és Dél-Európába. Kínából is számos lelet került elő, amelyek arról árulkodnak, hogy több ezer évvel ezelőtt ismerték a technológiát. A török birodalomban készült kék kelmék Kis-Ázsián keresztül jutottak Európába, az ezerötszázas években, aztán a folyamatot felgyorsították az Afrikát megkerülő hajókaravánok, amelyek korlátlanul hozták be Indiából Európába az indigót.
A kékfestés a gátlónyomás technológiáján alapul, azaz a szövetre mintát jelző gátlószert nyomnak, amely a színezéket elkülöníti a szövettől, és csak azt a felületet fogja be, amit nem takartak el a gátlószerrel, aminek az összetétele az üzemek gyártási titka volt.
A nyomódúcot, amelyre a minta készült, fedőanyaggal vonták be, amit kezdetben még kézzel nyomtak a textilre. Színezékként növényi festékeket, főleg indigót használták, amit az Indiában termő indigóból (Indigofera tinctoria) nyertek. Európában sokáig a csüllenget (Isatis tinctoria) használták, de a felgyorsult kereskedelem miatt jobban megérte Indiából szállítani a szebben színező indigót, mint a csüllenget termeszteni. Mivel az indigó színtartóbb is volt a csüllengnél, néhány évtized alatt teljesen elterjedt a posztó- és vászonfestés területén, kiszorítva más színezőanyagokat. A kékfestett textilek már a 17. században is kimondottan népszerűek voltak a francia nemesség körében. A történelem fintora, hogy a hazájukból elüldözött francia hugenották révén lett népszerű a francia udvarban, majd egész Nyugat-Európában. Aztán odalett a textil hugenotta romantikája, mert olyan nagy volt rá az igény, hogy sorra alakultak ki a kékfestő céhek és textiles központok a polgáriasult európai városokban. Még a kolostorokban is alapítottak kékfestő műhelyeket, hogy ezzel tegyenek szert komoly bevételekre. Nyugaton az ezerhatszázas években lett népszerű, és igazán nálunk is a 17. században jött el a nagy áttörés.
1608-ban Lőcse, Eperjes, Késmárk és Igló közösen hozott létre kelmefestő céhet, kiterjesztve kereskedelmi befolyását a környék vármegyéire, vásári körzeteire. Aztán felosztották a piacot a bécsi Schön- und Schwarzfärber céhhel, akik Dunántúlt és a Duna–Tisza köze vásárait is megszerezték. Ahogy nőtt a textilek iránti igény, úgy egyre több városban és nagyobb falvakban jöttek létre festőműhelyek, amelyek közül néhány komoly hírnévre tett szert, mint amilyen a soproni Kistler Jakab és a pápai Kluge Károly műhelye, és ott volt Goldberger Ferenc műhelye a mai Óbudán. A legkorábbi – 1783-as évszámmal ellátott – kékfestő kelme Körmöcbányáról került elő. Az ágyhuzatként használt anyagon rokokó idillt láthatunk, szerelmespár zenél egy fa alatt. A mihez tartás végett és az erényes életet népszerűsítendő, számos olyan ágyneműt ismerünk, amelyekre bibliai témák kerültek. Minden korosztály más árnyalatot és mintázatot kedvelt. A fiatalok a feltűnőbb és dekoratívabb textileket és mintákat szerették, az idősebbek a visszafogottabb szín– és anyaghasználatot részesítették előnyben. Ahogy egyre nagyobb méreteket öltött az ipari jellegű textilkészítés, úgy szorultak vissza a kézi nyomtatásra alapuló manufaktúrák.
Lassan megváltozott a vidék életformája, egyre több gyár épült, ami felszívta a munkaerőt. Ahogy a textil elkopott, úgy koptak ki szép lassan a népszokások és a népi viseletek a hétköznapi életből. A 19. századi iparosodásnál csak a 20. századi volt nagyobb, majd a paraszti kultúrát szisztematikusan felszámoló téeszesítés után a hagyományos életformák is megváltoztak, a városba költözött fiatalok már nem vásároltak kékfestők műhelyében készült ruhákat. Szimbolikus, hogy a kékfestést valójában egy másfajta kékfestés söpörte el, a hatvanas évek farmerdivatja, de szerencsére még mindig van néhány nívós vállalkozás itthon, amely foglalkozik a hagyományos kékfestéssel.
