 |
A színdarab írója és rendezője a premieren, amikor a tapsrendbe már az előadás jelenlevő munkatársai is beálltak, bejött a színészek elé és feléjük hajolt meg a színpad közepén. Pontos gesztus, és ismerve a rendező-pedagógus pályáját, őszinte.
A történetet öt gyermek és fiatal felnőtt játssza, akikkel a rendezőn kívül a színlap tanúsága szerint pszichológusok is dolgoztak az előadás megszületésén. Sajátos helyzettel találkozik a közönség, mert nem színészek játszanak, hanem érintettek, amit nézőként a legtöbb esetben elutasítunk, mert a vigasztalan magánkín közzétételét nem tudjuk színházként értelmezni. Ám itt nem betegségről, nem fogyatékosságról van szó, mert szegénynek és cigánynak születni ? hangozzék ez bármilyen bárgyún, de itt élve úgy tűnik, hogy ezt mondani kell ? nem betegség és nem fogyaték; és a színészek nem a saját történetüket adják elő, még ha elemeiben sok mindent a saját életükből építenek is be az előadásba. Nem véletlenül mondtam színészt: ezen az estén Oláh Edmond, Lovas Emília, Szkiba József, Németh Angelika és Németh Alfréd Roberto nem amatőrök, pláne nem műkedvelők, hanem színészek voltak; nyilván nem hozták a mesterség csínját-bínját, de az előadás releváns formája és szándékai mellett a témában ennyire járatosnak lenni, és ilyen eltökélt alázattal dolgozni színészi kvalitást jelent. A dokumentarista részleteket álomképek tagolták, amelyek legalább olyan leíró jellegűek voltak, mint a kerettörténet valósága. Az öt színész pizsamában ült szemben a nézőkkel és csak szavakkal, hétköznapi gyermeki módon (egyszerű funkcionalitása van a szövegnek, posztdramatikus technikával építette fel az írója) mesélték el nekünk magukat. Négyen egy-egy lelógatott vászon hintaszékben ültek, a középső kislány, Lovas Emília egy felül is rácsos járókafélében volt bezárva. Nem biztos, hogy erre szükség volt, mert kevés embernek jutott eszébe az egyik lehetséges asszociáció, hogy a romáknál kulturális minimum, hogy a kisgyerekeket nem teszik ketrecbe, úgynevezett járókába, hanem hagyják őket szabadon mozogni ? talán elég lett volna az a szép egyszerűség, amit a szavak erejével, a színészekkel és a ?levegőben való lógással? teremtett meg az előadás.
Az emberek elsősorban szórakozni járnak színházba, és függetlenül attól, ki, mit ért szórakozás alatt (végtelenül egyszerűen: engem a jó színház szórakoztat, mert legyen bármilyen műnem, sírjak vagy nevessek, ha megtalálom hozzá a kölcsönös viszonyomat, szórakozom), itt szó sem lehetett ilyesmiről. Nem kérdés, hogy van-e közöm a témához, mert ehhez mindenkinek van, aki ebben az országban él, ám ezt, mint ahogy a történteket is ? nemcsak a gyilkosságokra gondolok, hanem a nap, mint nap bárhol, a médiában is, elhangzó rasszista szólamokra ? csak döbbenten figyeljük. Mást egyelőre nem tudunk az egésszel kezdeni. Ez a színház csak közöl, cseppet sem szórakoztat, ez egy kellemetlen (ez a legkevesebb, amit mondhatunk) este ? szemben a témájában hasonló, néhány évvel ezelőtt Kaposváron játszott Csak egy szög című előadással, amelynek bár bőséggel voltak dokumentarista momentumai, de a társulat elrugaszkodott azoktól, és olyan előadást csinált, amelyikkel nézőként aktív kapcsolatba lehetett kerülni, magyarán mondva szórakoztatott. Ez a hetven perc, ezek a fiatalok, Balogh Rodrigó és társainak az elkötelezett munkája éppen arról beszél aprólékos pontossággal, hogyan jutottunk el idáig. Ezek a fiatalok úgy beszélik el a színházi eszközökkel változatosan feldolgozott történetet, hogy ezután nincs mit mondani. Ezután, akiben emberség van, a saját lehetőségei és ereje szerint azon lesz, hogy ez az egész rettenet ne folytatódjék.
