Ha jól tudom, egy festményed ihlette a táncjátékodat. Mit ábrázol a kép, és hogyan öntötted azt mozdulatokba?
A Budapest Kortárstánc Főiskolára jártam, és Beke László művészettörténet tanárom egy vizsgamunkát kért tőlünk. Nem kötötte meg a kezünket, szobrot, festményt készíthettünk, vagy zenét is komponálhattunk.
Otthon ültem az albérletemben a barátommal, találtunk maradék üvegfestéket meg bútordarabokat, és arra kezdtünk festegetni. Végül készítettem egy képet, ami úgy néz ki a falon, mintha falná a teret. Fából készült, amin volt még egy ló, így lett játékosan a neve Tér-fa-ló.
Amikor jött az Imre Zoltán Program, azon kezdtem gondolkodni, hogy kellene valamit koreografálni, és ahogy a képen elmerengtem, előjött az a régi gondolatom, hogy igazából az emberek, állatok, növények, mi mindannyian faljuk magunk körül a teret. Minden egyes létforma arra törekszik, hogy gyarapodjon.
Többek, nagyobbak, szebbek, jobbak akarunk lenni. Kérdéseket akartam feltenni: helyes-e ez, hogy működik, hova vezet ez, mit látunk ebből a jövőben, mi lesz ? ha lesz egyáltalán ? ennek a vége. Addig pörgettem magamban a gondolatot, hogy úgy éreztem, érdemes lenne csinálni egy táncelőadást.
Úgy érzed, sikerült megmutatnod mindezt?
Talán. Igyekeztem reflektálni a táncosokkal a jelen helyzetre, arra, miként vagyunk jelen egymás mellett, kerülünk bele egymás intim szférájába. Ha például a villamoson fél méteren belül lép hozzám közel valaki, betör az intim zónámba, egészen máshogy kezdek el viselkedni. Rögtön tele vagyok gyanakvással, ki ne zsebeljen, miért áll ide mellém, mit akar tőlem.
Elkezdjük a másik embert egy másik formában látni. Ahogy kinéz, ahogy jár, rögtön születik egy gondolat a fejünkben róla, beskatulyázzuk, miközben valójában önmagunkat fejtegetjük, saját érzelmi világunkat próbáljuk hozzá kötni. Ráakasztunk egy karaktert, ami talán nincs is meg benne, csak számunkra válik azzá a személyiséggé, amit látunk belőle.
Attól kezdve, hogy keresem, ki ő, aki belépett a személyes terembe, másik emberi lény lesz. Általa folyamatosan reflektálok önmagamra, majd vissza rá. Oda-vissza. Érdekes viszonyrendszer kerekedett a próbafolyamat alatt a mozgáson keresztül, mikor összeraktam két embert. Próbáltunk egymás és a saját bőrünkben is lenni egyszerre, eleget tenni, megfelelni, de közben uralkodni is.
Hogyan kell ezt elképzelni színpadon?
Sokat vívódtam, hogy a tér befalását miként lehet megeleveníteni. Terítsünk ki egy anyagot, gondoltam, az máris egy kézzel fogható matériát ad a számunkra. Féltem, hogy rossz klisé lesz, mert annyi ilyen darab van.
Gyönyörűen nézett ki a térben az anyag, főleg, amikor ráadtuk a fényeket. Elképesztő, mi mindent lehet művelni vele. Mindenfélét kipróbáltunk: formáltunk belőle egy nagy szájat, ez lett végül az előadás záró képe.
Sokatmondó pillanat, olyan, mint egy fekete lyuk, az utolsó tér, amit befal egy ember maga körül, vagy a tér falja be őt. A végén, amikor előkerül az anyagból a befalt test, már egy letisztultabb, jelmezétől megvált embert látunk a legyőzött térben, az újjászületésben.
Szerettem volna pozitív kicsengést a végére, hogy van kiút. Nem akartam, hogy benne maradjunk egy sötét, drámai gondolati körben, hogy milyen borzasztóak vagyunk mi, emberek, minden befalunk, tönkreteszünk magunk körül, és az egész nem vezet sehova.
Azt gondolom, van végkifejlet abban, ami felé tart az állandó törekvés a világban, hogy gyarapodunk, hogy egyre többre vágyunk. Lesz idő, mikor meg kell tisztulnunk, le kell dobjuk magunkról a felesleget, és oda fogunk állni egyszerű önmagunkban. Nem kell, hogy többet gyűjtögessünk, többet akarjunk annál, ami van.
Hogyan érzed magad a Közép-Európa Táncszínháznál most, hogy új művészeti vezetés érkezett?
Tíz éve ott vagyok, és még százig szeretnék ott lenni. Nagyon szeretem a társulatot, elhivatott vagyok velük. Feledi János segítségével elkezdünk visszanyúlni a múltunkhoz, ahhoz a gondolatisághoz, amit a KET egyszer már képviselt, azután próbált haladni a saját korával, a saját közegével, és kicsit elfordult attól, amiben igazán erős volt. Igyekszünk újból elővenni azt, amiben jók vagyunk itt, Közép-Európában, amiről határozottan fel lehetett ismerni ezt a társulatot.
