Kortárs térfoglalások a 150 éves palotában

A képzőművészeti egyetem Térfoglalások című kiállítása az Andrássy úti palota történetéről szól, és a 150 éves MKE előtt tiszteleg.

Az Andrássy út 69.-ben álló díszes palota kiállítótérnek épült, az Országos Képzőművészeti Társulat és az Iparművészeti Múzeum felváltva használta a tereit. Később ez lett a Régi Műcsarnok, ma pedig a képzőművészeti egyetem és a Bábszínház működik itt. A Térfoglalások című kiállítás bemutatja az épület 150 éves történetét, és azt, hogy miként változott az épület funkciója, miként foglalták el, sajátították ki a korábbi korokban.

A Térfoglalások azonban nemcsak történeti, hanem kortárs kiállítás is. Noha rengeteg régi metszetet, alaprajzot, archív felvételt, plakátot tekinthetünk meg, valódi erejét azok a kortárs művek adják, amelyek a térfoglalás, kánonképzés, reprezentáció fogalmait alapul véve közelítenek az épülethez. Sőt ezek a művek hangsúlyozzák igazán, hogy az Andrássy út 69. palotájának nem poros és lezárult a históriája: a kortárs művészek, művésztanárok és -hallgatók még ma is napról napra továbbírják és alakítják.

A kiállítás első egysége Lotz Károly frissen felújított freskóiból kiindulva a képzőművészet historizáló és jelenkori allegóriáit járja körül, és kérdéssé teszi a művészet változó fogalmát.

Kósa János Picasso stílusában megfestett műve Piéta-parafrázis, amelynek két figurája profanizáltan jelenik meg. A spanyol festő kék korszakának érzelmes-gyötrelmes festményeit idézi. Az ecsetet tartó, élettelen figura a festészet halálának allegóriája.

Czene Márta még egyetemi hallgatóként, majd húsz éve festette az öt táblából álló oltárképét. Ezen a középkori szentek alakjában a csoporttársai jelennek meg. Czene egy interjúban elmondta, hogy ezek a figurák is allegóriák. A Szent György vagy Mihály alakjában megjelenő bal oldali férfialak az anyaggal való küzdelmet jeleníti meg. A következő szereplő Mária Magdolna, aki az elméleti tudást képviseli. A másik oldalon látható férfi mint Keresztelő Szent János a fotóhasználat, az anyaggyűjtés jelképe, míg a mellette álló lány a tudós női szent, Alexandriai Szent Katalin alakjában a tudatos formaképzést személyesíti meg. Az ő együttesük hozza létre a művet.

Tranker Kata paleolit korból valónak ható Vénusz-szobraival reflektál a klasszikus szépségideál és a női szerepek folytonos változására. Rámutat, hogy a Vénusz-szobrok, amiket ma műtárgyaknak tekintünk, a paleolit ember számára a mindennapi élet hétköznapi tárgyai voltak. Installációja arra világít rá ezzel az analógiával, hogy míg a régi korokban egymásba olvadt az élet és a művészet, napjaink művészete az intézményesülés következtében kiszorul a hétköznapokból.

A kiállítás második egysége a kiállítótér kánonalkotó szerepére kérdez rá, a funkcióváltozásait helyezve előtérbe.

Az egység legizgalmasabb munkája Koós Gábor Cím nélkül (MKE, Új Magyar Képtár, Plasticon, Műcsarnok) című műve, ami fizikai módon járja végig az épület 150 éves történetét. A mű egyik eleme tulajdonképpen mélyfúrás: Koós visszabontotta a kiállítótér különböző korú falrétegeit, ami analóg a múlt feltárási folyamataival. Ezután az egyes falrétegekről frottázstechnikával lenyomatokat készített, ami az elmúlt idősíkok letapogatásaként és konzerválásaként értelmezhető. A kiállítótér története így a fizikai változások rögzítésével, az egyes falrétegek visszakaparásával válik láthatóvá, fizikailag érzékelhetővé.

Czigány Ákos két munkája a kiállítótér egy adott pillanatának megidézése. A fotóművész a Régi Műcsarnok fényt adó mennyezetét ábrázolja, ami egyaránt rokonítható az alkotó Egek, Galéria, valamint Darwin című sorozatával. A kazettákból felépülő kompozíciók valamiféle mennyei szférát, földöntúli világot jelenítenek meg, ám az üveglapokon megjelenő foltok, a természeti jelenségek nyomai profanizálják a látványt.

Katarina Šević videómunkája a Dorottya Galéria intézménytörténete, ám az események bemutatása és archív fotók helyett az épület reprezentatív funkcióiról és különféle fogalmakról (színpad, díszlet, próba, szerepjátszás) beszél.

A fő kiállítóteret Gróf Ferenc School of dust című installációja uralja, ami igen súlyos állításokat tesz a művészeti oktatással kapcsolatban.

A henger formájú mű transzparensként hat, amelyen körbe-körbe fut a Do (Csináld!) felirat. Azt hangsúlyozza, hogy a képzőművészeti iskolák kora lejárt, mert porosak, a bennük zajló oktatás elavult, a credójuk egyetlen szóra szűkült le: csináld. A mester nem tud más tanácsot adni a hallgatónak, csak hogy csinálja, amit jónak lát, érez. Aztán az idő majd úgyis eldönti, hogy jó-e, amit csinált.

A fő térből továbbhaladva a palota építészettörténeti hátterét ismerhetjük meg. A középső terem azoknak szerez örömet, akik szeretnek elmerülni a szép metszetek és alaprajzok részleteiben. A belső teremben a Plasztikon viaszbábmúzeum és a Bábszínház helyén korábban működő kabaré és színház hangulatát idézik vissza korabeli felvételekkel, képekkel és kortárs hanginstallációval.